2002 őszén meglátogatott Sydneyben élő unokanővérem, akivel gyerekkorunkban szép nyarakat töltöttünk együtt Pozsonyban. Búcsúzáskor Éva –mindig, amikor itt jár- meghív hozzájuk, amit én ezernyi okból mindig elhárítok. A dolgok azonban rövidesen másképp alakultak. Gyermekeink elkezdtek szervezkedni, és tekintettel a 2003 évi 110 éves összesített születésnapunkra kitalálták, hogy mégiscsak utazzunk el, sőt, mivel az út igen hosszú és a repülőgép Bangkokban is leszáll, szakítsuk meg utunkat, és nézzünk meg Thaiföldön is egy-két dolgot. Így aztán 2002 novembere óta szinte csak az útitervnek éltem, és néhány apró módosítást követően végül az alábbi menetrend alakult ki:Az alábbiakban a hazaküldött e-mailek alapján összeszerkesztett, és az utazás során készített mintegy 1700 fényképből többszáz kiválogatásával kiegészített beszámoló következik. A teljes beszámoló igencsak terjedelmesre sikeredett, ezért két részre bontottam: az I. rész az indulást és a Thaiföldi élményeinket, a II. rész majd az ausztráliai tartózkodásunkat ill. a hazatérést ismerteti.márc.22-23. Budapest–London–Bangkok (11437 km)
márc.24. Bangkoki városnézés
márc.25. Bangkok–Ko Samui–Ko Phangan (500 km)
márc.26-ápr.2. Ko Phangan (Had Salad)
ápr.3-4. Phangan–Samui–Bangkok–Sydney(8155 km)
ápr.5-14. Sydney és környéke (400 km)
ápr.15-16. Sydney–Szingapúr–London–Bp. (19508km)11437+500+8155+400+19508=40000 km, úristen, annyi mintha megkerülnénk a Földet!
Hát eljött a nagy nap, még minden előttünk van. A nagy hátizsákok, a 90-literes Trekker és a 75-literes Alpin már tegnap este be lettek csomagolva, a kézipoggyászként vitt két kisebb „hasizsák” pedig a délelőtt folyamán telt meg az úti okmányokkal, kamerával, fényképezőgéppel, útikönyvekkel, térképekkel és a hosszú utazás során szükséges személyes használatú tárgyakkal.
Du. 1-kor indulunk Ferihegyre, fél kettőkor becsekkolunk és fél háromkor irány London. A heatrow-i reptér irdatlan nagy, a Terminal 1-re érkezünk és a Terminal 4-ről megy majd a Bangkoki járat, a kettő között Shuttle Bus viszi az átszállókat. Időnk van bőven (5 óra), ezért nem sietünk, fele időt a Terminal 1 bejárásával, megismerésével töltjük, visszafelé ez lesz az utolsó felszállásunk (azaz az esetleges Duty-free bevásárlás) helyszíne is. Nem sokkal 21 óra után beszállunk a hatalmas Boeing 747-esbe. Az üléstámlába beépített monitor szerint az előttünk lévő távolság 9655 km, a repülési idő 11 óra 20 perc. Szerencsénk van, mert a hármas ülésen mellettünk ülő hölgy röviddel a felszállás után átül máshová, így az éjszaka felváltva egyikünk ül, a másik meg fekszik.
Mivel az idővel „szemben” repülünk (Thaiföldön 7 órával van több mint Londonban), ezért másnap csak délután 4-kor érkezünk Bangkokba. A vámnyilatkozat leadása és az útlevélvizsgálat után pénzt váltunk, átöltözünk. Bár még a reptér kellemesen légkondicionált környezetét élvezzük, már sejthető, hogy mi vár ránk odakint az üvegfal mögött. Veszünk egy nagy levegőt, és kilépünk a túlfűtött pálmaházba. A bal szélső kijárattól kissé balra van az A1,…A4 reptéri kisbuszok végállomása. Megvesszük a 100 Bahtos menetjegyeket, és 10 perc múlva már vacogunk a túlhűtött A2-esen. Ölembe az otthon internetről letöltött és darabokból összeragasztott részletes Bangkoki térképpel figyelem, hogyan közeledünk a városmaghoz. Victory Monument, Democracy Monument, Sanam Luang, Banglamphu, a FAO épülete: leszállás!
Eddig minden tökéletes, most jön a neheze: igazából most csatoljuk fel először élesben a háti- és hasi zsákjainkat, és elindulunk megkeresni az Apple 2 vendégházat. A Footprint kézikönyv azt írja róla: „quite hard to find” (többek között ezért választottam, itt biztos lesz hely és a buszmegállóhoz közel van). Szerencsére azonnal megtalálom a másfél méternél keskenyebb Trok Kai Chee sikátor Phra Athit utca felőli torkolatát. Kb. 40 méter után a sikátor sarkosan megtörik, hurrá, itt az Apple 2! Az öröm csak pillanatnyi: „sorry we have only dormitory beds” – csak nem fogunk egy 20-személyes hálóteremben aludni?! Azt ajánlják, hogy menjünk az Apple 3-ba. Biztos az is jó lesz –az alma nem esik messze a másik almától- gondolom magamban :).
A sikátoron továbbmenve ismét kiérünk a forgalmas utcára, a járdán alig tudunk haladni, mert azt elfoglalják az utcai ételárusok. Keresztezve az utcát és a vele párhuzamosan haladó Banglamphu klongot (csatornát) ismét alámerülünk a negyed legsötétebb bugyraiba. A sikátorban üldögélő, fekvő embereket kerülgetünk, lépünk át, mígnem megjelenik az Apple 3 irányába mutató tábla. Belépve az az érzésünk, hogy magánlaksértést követünk el, zavarunkban nem vesszük le a cipőnket, csak később tudatosul, hogy ennek is szólt a barátságtalan fogadtatás. A tiszta, olcsó (180 Baht/éj – 2 főre!) szoba lepusztult, csak egy ágyat, széket, kis asztalkát és rajta egy ventillátort tartalmaz, a hőség, a hosszú utazás és kialvatlanság miatti kimerültség azonban megtör bennünket: maradunk, hiszen csak egy napra jöttünk Bangkokba, nem fogjuk azt szállodakereséssel eltölteni.
Zuhanyozás után azért még felkerekedünk egy kis esti városnézésre, a környék feltérképezésére. Nem hiába választottam ezt a környéket, öt percen belol a Khao San–on vagyunk, mindenfelé rengeteg ember, turisták, mindenfélét eladni igyekvő vásárosok. Persze magyarokkal is találkozunk, kicseréljük élményeinket, tapasztalatainkat. Útközben felfedezünk egy nyugalmasabb, udvarban levő étkezdét, ahol alig vannak, ide beülünk és mivel minden elképesztően olcsó (20-30 Baht egy fogás), ötletszerűen rendelünk különféle thai ételeket, sört, kávét. Minden nagyon finom, sajnáljuk, hogy hétfőn zárva tartanak.
Egy közeli étkezdében megreggelizünk és 10 órakor elindulunk várost nézni. Másfél órával később azonban újra a kiindulási ponton vagyunk anélkül, hogy érdemben valamit is láttunk volna. Azért egy kis „élménnyel” máris gazdagabbak vagyunk: terv szerint elhajókáztunk a Chao Phraya-n a Grand Palace-ig, ott ügyesen kikerültük az összes ajánlkozót, majd a Palace első kapujánál egy hivatalosnak tűnő ember figyelmeztet, hogy a bokát nem takaró nadrágjában nem lehet belépni. Viszont 12 órától majd lehet szoknyát kölcsönözni, addig meg menjünk el tuk-tukkal megnézni három másik wat-ot. Még a tuk-tuk-ot is felhajtja nekünk, és miután tisztázzuk az árat, és hogy "no shoping", elindulunk. Szédületes iramban rójuk a csúcsforgalomtól duzzadó bangkoki utcákat, míg egyszercsak leállít egy rendőr, szó nélkül kihúzza a gyújtásból a kulcsot és kiparancsol minket a járgányból. Kiderül, hogy a fehér rendszámtáblás tuk-tuk nem jó tuk-tuk, viszont a sárga rendszámtáblások 10x többért ajánlkoznak, ráadásul amikor a jobb áralku reményében sorra járjuk őket, a fejünk felett mutatnak a másiknak, hogy mennyit mondjon nekünk. Erre persze mi is mutatunk nekik egy jó magyarosat, és mivel az eset viszonylag közel történik a szállásunkhoz, „hazaugrunk” egy lábtakaró kendőért, majd ugrás a ciklus elejére, azaz újra ki a hajóállomásra.Onnan már minden O.K., bejutunk a Grand Palace-ba, az azt körülvevő falon végignézzük a leghíresebb thaiföldi watokat megörökítő freskókat, a Wat Phra Kheo-ban megcsodáljuk a „smaragd buddhát” (amely egyébként jade kőből van). A terepet két óra alatt kétszer is bejárjuk, nehogy valami látnivalót elmulasszunk, ez idő alatt száznál is több képet készítek. A meleg eközben nagy, és a magas páratartalom miatt nyomasztó. Amit a szálláson megspórolunk, azt elisszuk, hideg vizek, szódák, gyümölcslevek, tonikok, kávé, stb. formájában.
A hazafelé úton nagynehezezen elérjük a Khao San utcát, meglátunk egy ízléses olasz vendéglőt, úgy gondoljuk, hogy szép véget kerítünk a napnak. Csalódás ér, méregdrágán keveset és nem igazán jót ill. nem igazán olasz ételt kapunk. Alig várom, hogy holnap továbbmenjünk, szépek szépek a wat-ok, de ha már kettőt láttál, akkor a harmadik már nem tud annyira elkápráztatni, a turista területeken kívül pedig a pompa mellett sok sok szegénységet, rendetlenséget látni. Az is fárasztó, hogy szinte minden lépésen valaki valamivel molesztál, ajánlkozik.
Hatkor kelünk (Pesten ekkor éppen éjfél van), gyors összepakolás, tea, és fél nyolckor már ott állunk az A2-es megállójában. Állítólag 15 percenként jár, de mindjárt 8 óra lesz és még egyet se láttunk. Viszont minden egyes taxi lelassít mellettünk és várakozásteljesen tülköl egyet. Végül feladjuk, az egyiknek igent bólintunk, kialkudjuk a viteldíjat (250 Baht) és amíg a taxisöfőr a csomagokkal bajlódik, zavaromban beszállok a jobboldali -azaz a söfőr- ülésbe. A reptéren várunk a Samuira menő gépre, ami az ottani kutya idő (ajaj) miatt onnan késve indul, és emiatt Bangkokból is késve, 10:50 helyett 11:30-kor indul. Ismét szerencsénk van a gépen, a nagyobb lábhelyű vészkijárat mellett kapunk helyet, bár itt a rövid repülés miatt nincs jelentősége. Nagyon gyorsan érünk Samuira, fantasztikus élmény, ahogy Ko Phangan keleti partja mentén repülve sorra ismerem fel az eddig csak térképen látott beacheket, először Ao Thong Nai Pan mély öblét és alatta a kis Kong szigetet, majd Had Sadet sekély de hosszú partját, végül a Full Moon Party-jairól elhíresült Had Rin előtt berepülünk a felhők közé.
A leginkább a magyar kirándulóhelyek erdei falatozóihoz hasonlítható samui reptérről minibusszal átmegyünk Nathonba, a sziget túlsó oldalán levő kikötőbe, ahol bőven van időnk, mert csak az 5 órakor induló (egyben utolsó) hajót érjük el. Nathonba érve elkezd esni, és amikor kiszaladok a móló elejére a "ticket office"-nak csúfolt barakkba jegyet venni, leszakad az ég, és egy fél órára ottrekedek.
A hajóra való várakozás ideje alatt végig esik az eső, van időnk a kikötővel szemben lévő internetes kávézóból megereszteni az otthoniaknak egy újabb helyzetjelentést, majd átülni a szomszédos étterembe egy-egy nagy tál zöldséges csirkelevesre. Némileg ázottan szállunk fel a hajóra, amibe útközben a változatosság kedvéért tengeri víz csurog. Egy óra múlva érünk Thong Salába, Phangan „fővárosába”, ahol házigazdáink, Dam és spanyol férje Jim vár egy benga nagy Toyota 4WD-vel. A bungallóhozra érve -ahogy a bangkoki rémséges szállás után reméltem is- egyik ámulatból a másikba esünk, az eső eközben mérséklődik ill. estefelé eláll. Holtfáradtan kicsomagolunk, és már 8 táján ágyba zuhanunk.
Az első éjszaka a szokatlan hangok miatt nem teljesen zavartalan. Kezdetben egy, a tető felől jövő erőteljes, ismeretlen hang zavar fel, valamilyen egzotikus madárra gyanakszunk, csak napokkal később derül ki, hogy egy gekkó vadászik ilyenkor az éjjeli pillangókra. Később az éjszaka is reszelni képes kabóca szórakoztat, hajnalban a pedig a halászok pöfögő hajói, ladikjai verik fel a csendet, kora délelőtt pedig az erdőben egyfolytában fűrészelnek egy benzinmotoros fűrésszel. Reggel átúszok a szomszédos Mae Had öbölbe, találok ott egy mini beachet, amihez nem vezet semmilyen út, és amin egyes egyedül vagyok.Visszatérve szedek a fák alatt található számtalan kókuszdió közül egyet, és egy közel egyórás közelharc árán megszabadítom összes héjától. A belsejében nincs tej, csak egy fehér szivacs, amit a kisfilmekben látottak szerint a szájamba facsarom a finom lét.
Déltájt ismét leszakad az ég, úgy látszik, hogy idén kedvünkért előre hozták a rainy season-t. Délután találok egy olyan kókuszt, amiből már kijött egy kb. félméteres palánta. Megkérdezem, hogy elültethetnem-e valahová, azt mondják, hogy ez nem egy jó fajta, hoznak majd egy édesebbet. Alighogy ez elhangzik, megjelenik egy kocsi vagy tíz jóval nagyobb (egy-két méteres) palántával, amelyekből az egyiket én ültetem el. Ezután megemlítjük Jimnek, hogy az itteni kisközértben nincs se gyümölcs, se kenyér, se vaj, se sajt, szóval semmi abból, amit otthon naponta szoktunk enni. Felajánlja, hogy bevisz Chalok Lum-ba, a sziget északi partján fekvő, második legnagyobb településébe, így aztán szert teszünk egy igen kisméretű görögdinnyére, és négy undorítóan puha és mellékízű péksüteményre, így a további napokon leginkább kókuszdión élünk.
Reggel a másik irányba, dél felé úszom el, Had Yao-ra (hosszú partra), ami nagyon szép, egy kicsit szebb is mint a mienk, sokkal hosszabb is, többen is vannak rajta. Összeismerkedek egy Rob(ert) nevű londoni sráccal, aki már sokadszor van itt, épp ma utazik el, 4(!) hónap után. Had Saladról nagyon jó véleménnyel van, étkezéshez a Green Papaya-t ajánlja, ahol aztán este egy jót vacsorázunk. De. 10-kor értünk jön egy taxi, vagy inkább egy songthaew (szongsó), amin a 8+2 ülőhely ellenére időnként 14-en is vagyunk, sőt az utolsó megálláskor még a lábunk alá pakolnak 2 zsák élő csirkét... Így végülis nem egy sima taxizásban van részünk, a közel egyórás út alatt végiglátogatunk jó pár másik helyet is. Thong Salába érve először a visszaút repjegyeinek rekonfirmálása céljából megtudakoljuk a British Airways bangkoki és a Bangkok Airways samui telefonszámát, és mivel Jim megesküszik, hogy ebben az évszakban mindenképpen megy át naponta hajó Samuira, úgy fest, hogy az egész időt az igen komfortos és barátságos Asia bungalows-ban töltjük Had Salad-on.
A piacon megvesszük a beachen nem kapható gyümölcsöket (dinnye, ananász, banán), és még váltunk némi Bahtot, mert a tervezettnél gyorsabban fogy (pl. a 3 Baht/perc phangani internetezés nem volt bekalkulálva... A legnagyobb hiányt kenyérben, vajban, sajtban és felvágottakban szenvedjük, ezekből egyáltalán semmit nem kapni. Ma már nem esett (annyit) az eső, végre láttunk egy csodálatos naplementét is, és a zátonyon túl megtaláltam a korallmezőt. Valami fantasztikus, hányféle alakú és színű korall létezik, a különböző halak színeiről nem is beszélve.
A mai hajókirándulásról teljesen leégve, enyhe napszúrási tünetekkel érünk haza, de azért jó volt, mégha nem is az történt ami be volt ígérve. A Had Lad reszort éttermében kitett fotók alapján egy fejenként 500 Bahtos sziget körüli körútra, kajával, piával készültünk, ehelyett az út kb. kétharmadát tettük csak meg, kaja, pia nem volt, és arra hivatkozva, hogy csak ketten voltunk a kb. tízszemélyes long tail boat-on, 900 Bahtot kérnek. „Losing face” ide vagy oda, jól beolvasok nekik, adok 600 Bahtot és sietve elbúcsúzunk, pedig még megpróbálnak befűzni, hogy vasárnap újból elvisznek ráadásul ingyen(!?).Na de magáról az útról: A két ember számára valóban egy kicsit hosszú csónak eljött értünk Had Salad-ra, majd onnan északra fordulva először a Mae Had öböl Koh Ma szigete mentén állunk meg, ahol egy félórát snorkelezek csodálatos korall- és halvilág közepette.
Este a My Way vendégőjét próbáljuk ki, és a tapasztaltak alapján úgy döntünk, hogy ennél is maradunk. Bő választék, istenien főző szakácsnő, minitündér pincérnő, kellemes zene, amit az itteni bungalóban lakó egyik spanyol srác biztosít CD-ről. Itt lehet enni-inni hagyományosan ülve, pamlagon fekve alacsony asztalka mellett, de ha akarod, az italodat akár egy függőágyban is elfogyaszthatod. Leírhatatlanul barátságos a hangulat.
Egész nap Had Saladon maradunk és snorkelezünk. Amíg az ember élőben nem lát korallt, akkor a szó hallatán a horvátországi tengerparti piacokon kapható fehér, virágszerű képződmények ötlenek fel. Az élő korall viszont szinte mindenféle színű, csak éppen fehér nem, alakjuk sokféleségéről már nem is beszélve. A leggyakoribb szín a barna és annak legváltozatosabb, hol lilába, hol zöldbe, vörösbe vagy sárgába hajló árnyalatai, de láttunk rikítóan zöld, vagy világoskék végű korallokat is. Méretük a diónyitól egészen kisebb bungalónyiig terjed, alakjuk és felszínük is nagyon változatos. Vannak virágcsokorba, legyezőalakba szerveződő korallok, szivar alakúak, gömbszerűek ez utóbbiak felülete különféle finomságú csiszolópapírra, útvesztőre, esetleg holdfelszínre emlékeztet. Vannak játékosan szerteágazó korallok, leginkább a többsipkás bohócsapkára hasonlítanak, és van olyan korall is, amely majdnem fehér és puha mint a megrágott rágógumi. A mai naplemente teljesen elüt a tegnapelőttitől, arany helyet ma az ég ezüstbe öltözött.
Had Saladon lassan megismerjük a háziakat, hiszen gyakorlatilag egymás mellett lakunk. Dam unokahúga, a 24 éves apró Ben és mamája az, akik általában gondunkat viselik, reggelit adnak, mosnak ránk. Reggel, a szokásos "two tee, two coffee and two scrambled on toast" után átülök a szintén kávézgató helybeliek, Choy, Pong és Min asztalához, veszek tőlük egy kis thai nyelvleckét. Időnként jókat derülnek a kiejtésemen, de nagyrészt megértik, amit az úti szótáramból felolvasok nekik. A 40-éves Pong, aki fiatal korában thai boxos volt, most pedig edző és bíró a meccseken közben egy kis üvegcséből egy csipetnyi barna port szór a tenyerére, majd azt egy U-alakra hajlított krómozott csövecske szélesebb, rövidebb végébe juttatja, amit aztán a szájába, a hosszabb és keskenyebb végét pedig az orrába dugja, röviden belefúj, majd az orrával szippant egyet. Mivel a műveletet láthatóan élvezi, én is kiprobálom - a porból szippantva friss, mentolszerűen élénk illat tölti be az orrüreget. ("az életben mindent legalább egyszer ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a népitáncot" :) ). Megtudakolom, hogy az eszköz mire való és hogy hívják, és miután Choy, a legfiatalabb, akivel tűrhetően lehet kommunikálni angolul, azt válaszolja, hogy egészségben tartja az embert (megesküszik, hogy nem kábítószer) az utolsó napon a Thong Sala-i gyógyszertárban megveszem a saját "jánat" készletemet: a csövet és két üvegcse port.
Gyönyörű, egyetlen felhő nélküli nap van, a legnagyobb déli hőségben elindulunk gyalog a három öböllel odébb fekvő Had Yao beachre. Az út egyre jobban elvadul, helyenként mintha egy kőbánya fejtési területén járnánk. És van, aki itt motorozik, még thai nőket is láttunk. Elhagyjuk Had Tien-t és Had Kruad felé mutató táblákat, ezek igen kicsi, sziklás, szinte néptelen partszakaszok Had Yao-ra éhesen, szomjasan érkezünk meg, egy éppen akkor kivágott kókuszpálma egyik nagy dióját meglékeltetjük és szinte egy szuszra megisszuk a benne lévő 2-3 liternyi tejet, sőt a fatörzs belsejéből is lakmározunk, nagyon finom, emlékeztet a nagyon zsenge kalarábéra. Egész nap itt maradunk, jót snorkelezek a beach déli végét lezáró sziklafal előtt, itt is vannak szép korallok, és itt találok rá az első porcelán kaori-ra. Este ismét a naplementéé a főszerep, ilyenkor mindenki kiáll a partra és gyönyörködik.
Reggel felveszem azt az agyonmosott piros-sárga trikót, lila színű
műfoltokkal és elől egy fogait vicsorító, szörföt szorongató,
foszforeszkáló zöld krokodillal, amellyel a nyári vakációink során
szoktam pukkasztani az egész baráti társaságunkat,
a „hozzávaló” bő strandgatyát, amelynek egyik szára narancsszínű,
a másik meg égszínkék, és egy kerek, közelülő lencséjű sötét
napszemüveget, olyat, amit a vakok szoktak hordani. Megyünk reggelizni, a hatás nem marad el. Ben mamája, aki egyébként az „oké”-n kívül eddig mást nem nagyon mondott angolul, a látványt most ámulatában egy komplett mondattal kommentálja: „Mama sexy, papa beautiful!”
Délelőtt egy nagyot snorkelezek, végigúszkálom a Had Salad öböl
baloldali felét is, egészen az öblöt határoló sziklákig, itt újabb
kaorikat, kúpos csigákat és egy pókcsigát is találok. Felajzva rohanok ki a vízből megmutatni a leletet, a lépcső tövénél
lévő fatörzsnél azonban hátramarad a bal lábam kisujja, egy kis
reccsenés hallatszik, lenézek, b****a meg, eltört, majdnem derékszögben eláll. Egy zsebkendővel hozzákötöm a többihez, hogy tudja, hol a helye. Hamar túlteszem magam rajta, később már csak a vízben zavar, mert a vízben járás közben mindig hátramarad…
Már napok óta készülök egy kis dzsungel túrára, csak eddig nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, mert a bozót mindenütt áthatolhatatlan falnak tűnik. Tegnap viszont, amikor jöttünk vissza Had Yao-ról észrevettem, hogy a munkások a hegyoldal tövében csordogáló kis ér mentén mosakodnak, és a víz nagy kövek, sziklák mentén érkezik valahonnan felülről. Elindulok a vízmosáson felfelé, szikláról kőre, kőről sziklára jó tempóban haladok egyre feljebb, az erecske fölé hajló növényzet miatt csak egy kissé kellett lehajolni. Meglepő módon, a kb. félórás mászás alatt egyetlen előlénnyel találkozom, egy hernyóval, amely érintésemre villanásszerűen csigává gömbölyödik. Aztán egy helyen a víz két meredek sziklafal közé szorul, amelyeken nem lehetett tovább haladni. Elhatározom, hogy a baloldalról megkerülöm az akadályt és az első adandó alkalommal visszakanyarodok a víz felé. Igen ám, de amikor nagy nehezen felkapaszkodok a meredek oldalra és átrágom magam a bozóton, egyszerre csak azt veszem észre, hogy a terep csaknem vízszintes, mindenfelől ugyanaz a sűrű növényzet vesz körül és én totálisan nem tudom, hogy merre van arra. Igazából nem nagyon izgat, a sötétedésig még van vagy öt óra, majd csak kitalálok valamit, végül is az egész sziget csak kb. 15x15 km. Visszafelé (egyáltalán merre van most a visszafelé?) nemigen van kedvem menni. Elkezdek fülelni, az egyik irányból halk motorzajt hallok, arra indulok. Lassan haladok, a növényzet ugyan nem szúr, nem vág, csak igen sűrű. Fél órán belül kijutok egy földútra, közelben két ember dolgozik, meglepődnek, hogy kerültem ide. Megmutatják merre van arra, azaz Had Salad, újabb fél órán belül a parton vagyok, de már útközben a magasból megpillantom az öblünket.
Délelőtt eljön értünk Jim, van valami elintéznivalója Thong Salá-ban, bevisz minket is. Telefonon rekonfirmáljuk a Samui-Bangkok foglalásunkat, megvesszük a szerdai visszaútra a hajójegyeket majd ajándékokat vásárolunk. Veszek egy vászon függőágyat is, sokkal jobb a hálósnál, egyrészt nem nyomják az embert a csomók, másrészt nem fújja át a szél. Az alkudozás nagyon egyszerűen zajlik: az eladónak először megmutatjuk, mit szedtünk össze a boltban vétel céljából, ő ezt a kalkulátorán összeadogatja, majd a kijelzőt felénk fordítva bemutatja az induló licitet. Erre én megnyomom a Clear gombot és beírom a mienkét, ami kb. 60-70%-a az övének. A végső ár a ciklus 2-3-szori lefutását követően szokott kialakulni.
A mai naplemente megint egy kicsit más mint az eddigiek, hihetetlen, hogy a 48 kilométerre fekvő Ko Tao milyen élesen rajzolódik ki a látóhatáron.
Ma nem megyünk sehová, a délelőttöt végigsnorkelezzük, majd rendhagyó módon délben is beülünk a My Waybe egy-egy barnakenyeres(!) szendvicsre és három üveg Changra, úgyhogy kellően emelkedett hangulatba kerülünk. Jót csevegek egy szimpatikus, szuggesztív tekintetű francia lánnyal, kiderül, hogy pantomim művész, Marcell Marceau-nál tanult. Délután becsomagolunk, elkészülnek az utolsó phangani naplementénk fotói, utoljára vacsorázunk meg a My Way-ben (harmadjára is Maryland fish, édes chili szósszal, mustáros paradicsomsalátával és egy nagy üveg Changgal), és a közelgő búcsú miatt torokszorító érzéssel várjuk a holnapot.
A búcsú napja terv szerint indul: Jim már fél 11-kor megjelenik értünk családjával a bungalóknál, így nem sokkal 11 után Thong Salában vagyunk.
A hajóállomáson már többen várják a Jim által "serious company"-ként aposztrofált Lomprayah cég "high speed" katamaránját, amelynek azonban még a hivatalos indulás pillanatában sincs se híre, se hamva. Ekkor már sejteni lehet, hogy nem fog minden simán menni, és valóban, egy csaknem kétórás horror veszi kezdetét. A hajó végül 40 perces késéssel érkezik meg Ko Tao-ról, és igaz, hogy rendkívül gyorsan, alig több mint 20 perc alatt ér át Ko Samui-ra, de nem a reptértől mindössze 5 km-re lévő Bophut-ba, hanem a 10 km-rel odébb fekvő Mae Nam-ba, és a check-in time ekkor már a vége felé jár. A beígért taxi helyett egy songthaewba tuszkolnak, ami ugyan nyomban elindul, de nem sokkal később egy reszortnál leáll, át kell szállnunk egy kisebb minibuszba, mindez persze a négy dögnehéz, kövekkel, csigákkal, ajándékokkal megrakott hátizsákkal.A minibusz nem indul, még van három üres hely, arra várunk, hogy megteljen... Érdekes módon, ahogy egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy elérjük a 13:20-as járatot, úgy nyugszom meg, jobban mondva nyugtatom magamat azzal, hogy a repülőgép is biztosan késni fog úgy, ahogy idefelé. Hát nem így történt. A reptérre érve már csak 8 perc van hátra a gép indulásáig, a check-in pultok feletti járatszámok között már sehol sem található a mi PG144-esunk. Érdeklődésünkre elmondják, hogy azzal a járattal már nem mehetünk, sőt a következő, 14:25-össel sem, de stand by-ra tesznek a 16:00-sra. Nem hiszünk a fülünknek, egyre csak hajtogatjuk, hogy a hajó késése miatt érkeztünk olyan későn, és hogy tegnapelőtt még rekonfirmáltuk is a jegyeinket, a hölgy hajthatatlan. Ekkor könyörgőre fogjuk a dolgot, thai módra arcmagasságban összetett tenyerrel és néhány igen kétségbeesett "plííííz, plííííz"-t követően csoda történik: előkerülnek a már leadott hátizsákjaink, mi pedig sebtiben leperkáljuk a 800 Baht illetéket és rohanva ugrunk be a vidámparki barlangvasút kis kocsijaiba.
Amint felzergézünk a gépre és bezuhanunk az ülésekbe a gép megmozdul, és 5 perc késéssel -az is csak miattunk- elindul. A menetrend szerinti 90 perces utat röpke 52 perc alatt tesszük meg, úgyhogy Bangkokban jóval több időnk marad a domestic terminálról az internationalra való átjutásra. Lelki sebeink rövid nyalogatása után becsekkolunk, kicsit eszünk, iszunk, nézelődünk, majd beszállunk a Boeing 747-esbe. Nagyon rossz helyet kapunk, egy teli négyes sorban, pedig jó néhány ülés üres, nem egy fiatal csaj alussza végig fekve az éjszakát egy-egy hármas ülésen, ráadásul az előttem ülő HP már a vacsora előtt az ölembe hajtja az ülését, és a lábhelyet is úgy telepakolja, hogy a lábaimat nem tudom kinyújtani. Így ezen az éjjelen egyáltalán nem alszunk.
folyt. l. I.b - Ausztrália.
