2004. július: Thaiföld harmadszor

Amikor 2003 márciusában, Ausztráliába menet a hosszú utazást megszakítandó véletlenszerűen álltunk meg Thaiföldön, az egész hihetetlennek, álomszerűnek és megismételhetetlennek tűnt. Aztán az idei januári -karácsonyi ajándékként szinte az égből pottyant- kiruccanásunkról hazatérve már tudtam, "Yes, we can do it!", és elhatároztam, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy amint csak lehet újra visszatérhessünk. Tavasz óta minden gondolatom a harmadik út tervezése körül forgott, majd jött az Aerosvit 90 ezer forintos repjegyakciója, és a terv elkezdett valósággá formálódni. Ezzel párhuzamosan -egyéb lehetőség híján- a netről gyűjtött anyagokból elkezdtem magánerőből thaiul tanulni. Eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnt, mégsem volt haszontalan, sok apró kis kapu nyílt meg előttünk. Az alábbiakban nagyrészt az útközben irogatott napló alapján összeállított beszámoló következik. Több mint 1200 fényképet készítettem, ezekből válogattam ki minden naphoz egy-egy jellegzetes képet ill. a szöveghez kapcsolódóan jó pár tucat továbbit.

Július 5., hétfő

Már szinte "hazamegyünk", így utunk kezdetén nem is annyira az uticél ismeretlenje tart izgalomban, sokkal inkább az, hogyan fog muzsikálni a sokak által szidott Aerosvit légitársaság. Végül is kellemesen csalódunk: Ferihegyről a kijevi csatlakozás szempontjából jelentéktelen késéssel indul az öreg, svédektől átvett Boeing 737-es, és meglepetésünkre már ezen a rövid járaton is kapunk enni. A kijevi reptér egy vicc (ennél nagyobb röhej már csak a mi Ferihegy 1-esünk, legalábbis mostani állapotában), a transzfer utasokat útbaigazító tábla a WC-k felé mutat, az összes magyar tanácstalanul toporog előttük. Tüzetesebben körülnézve felfedezek egy, a régi bérházak hátsó lépcsőházára emlékeztető feljárót: siker, a feljáró tetején egy gyezsurnaja, mögötte nem messze az RTG kamra, és a mindössze két kapuval ellátott váróterem. Van idő, összeismerkedünk egy fiatal rokonszenves soproni házaspárral, akiknek nincs teljesen fix útitervük, ők Bangkokban kezdenek, így csak telefonszámokat, e-mail címeket cserélünk, hátha még a későbbiekben valahol összefutunk.

A bangkoki járathoz időben szólítanak, 15 perces késéssel fel is száll a Boeing 767-es. A légi kísérők -ha nem is szívderítőek, de- korrektek, a 9 és fél órás út során kétszer is megetetnek, mind a két alkalommal meleg választhatóan húsos vagy halas étellel. A konyakból annyit töltenek mint a borból, remek Cabernet-t ill. Chardonnay-t kínálnak, sörük is van, second service viszont nincs. A viszonylag nagyméretű mozivászon fakó, a kép életlen, kontraszttalan, a fejhallgatók gyenge minőségűek, utunkat csak egy elkényeztetett, hisztiző svéd kisfiú és egy ugyancsak skandináv, igencsak beszívott legény üvöltözése színesíti.

Július 6., kedd

A késést a levegőben parányit csökkentve, bangkoki idő szerint hajnali 4:02-kor, mindössze 7 perccel a hivatalos érkezési idő után landolunk. Megkezdődik a flúgos futam a Samuira menő hajnali gép elérésért: immigration 10 perc, hátizsákokra várás 10 perc, vámcetli röptében, gyalogos transzfer az 1-es nemzetközi terminálról a belföldire 15 perc. Ingabusz ilyenkor még nem jár, de a kulikocsi szinte akadály nélkül végigtolható az egymással összekötött légkondicionált épületeken belül, csak az Terminal 1 végén kell vele lifttel felmenni az emeletre, majd a belföldin megint lemenni. Hú, ez megvolt, a produkció olyan jól sikerült, hogy még a check-in-es kislányok megjelenését megelőzve, 10 perccel 5 előtt ott állunk a pult előtt.
A Bangkok Airways legelső, 6 órás járata némi késéssel, élénk villámlás és mennydörgés közepette indul a borús hajnali fővárosból, de elhagyva a sziámi öböl partjait szegélyező ráktenyészeteket, kisüt a nap, a látásviszonyok pedig annyira jók, hogy még Ko Tao is kivehető, Phanganról nem is beszélve, amelyről a kedvező napfekvésnek köszönhetően ismét jó képeket sikerül készíteni.

A gép még 7 óra előtt leszáll, vérszemet kapok, és az előzőhöz hasonló tempójú folytatás reményében azonnal besorolok a taxirendelő pulthoz, megbízva Andrit a közben érkező csomagok leszedésével. Hurrá, a Mae Namról induló 8 órás katamaránra is itt helyben lehet megvenni a jegyet, így nem kell Nathonig elbumlizni. Ráadásul egy órával korábban indulhatunk, meg a menetidő is több mint fél órával rövidebb, igaz az egész móka kettőnknek 460 baht helyett 700-ba jön, de az eddigi 17 órás utazás után bőven megéri. A katamarán végül csak fél kilenc után startol (erős a gyanúm, hogy még a 8-kor leszálló gép utasait is bevárta, mivel nem vagyunk elegen). Thong Salába, Koh Phangan kikötőjébe érve a Lomprayah taxija még kivisz a mólóról, ott egy helyi taxis vesz minket át. Gyors stop a 7-eleven melletti sárga ATM-nél, 10000 baht az itt felvehető max. összeg, ennyi egy időre bőven elég. Robogunk tovább "otthonunk" -Had Salad- felé, de hamarosan letérünk a főútról a part irányába, nocsak -gondolom- csak nem csinálták meg röpke fél év alatt a part menti utat?! Meglepetésünkre a phangani állami kórháznál állunk meg, a sofőr mellé felveszünk egy igen rozzant testes öreg nénit, a lánya felszáll mellénk a platóra és aggódva figyeli, amint a sofőr az iramból mit sem levéve száguld a nénivel haza, Thong Salába... Megjárva Thong Sala nyomortanyavilágát (hja, nem mindenkinek sikerült kihasítania egy kis szeletet a turizmus bevételeiből) ismét nekirugaszkodunk a Had Saladra vezető útnak, és röviddel 10 előtt megérkezünk - rekord idő alatt értünk ide, kevesebb mint 19 órával ezelőtt még Ferihegyen voltunk. Had Saladon régi ismerősként, nagy szeretettel fogadnak, mi viszont -az öbölre tekintve- csalódottan nyugtázzuk, hogy a vízállás aggasztóan alacsony, pedig ilyenkor reggel-kora délelőtt szokott a legmagasabb lenni. Aztán estére kiderül, hogy az árapály az évszakokkal együtt invertálódik: most naplementekor önti el a zátonyok javát a tenger. De hát ez sovány vigasz: éjjel nem látszik, mennyire szép ez az öböl -ezért "low season" a nyár.

Be sem fejezve a kicsomagolást, a párás meleg ill. az alvás nélkül átutazott éjszaka ledönt a lábunkról. Délután azért bemegyek sznorkelezni - lám, előnye is van az alacsony vízállásnak: a korallok még közelebb kerültek. Hogy kissé felélénküljünk, elballagunk az öböl déli végébe levő Dubble Duke kajáldába, befekszünk két kávéra, amit minden tudásomat összeszedve thaiul rendelek meg.
Még sötétedés előtt befut Ben is, hoz nekünk egy sárgadinnye méretű görög dinnyét, 60 baht egy kicsit soknak tűnik érte, de legalább befér a frigóba. Naplementekor szokásomhoz híven készítek néhány képet, begyújtjuk a füstölőket -nem elviselhetetlen itt a szúnyoghelyzet, de- így már egészen kiváló. Vacsora -hol másutt, mint a My Way-ben, és mi mást mint maryland fish-t és banana cookie-t egy Chang-gal leöblítve :-).

Július 7., szerda

Reggel fél nyolckor kelek, elmegyek sznorkelezni, ekkor még egészen elfogadható a vízállás. Utána jön a szokásos tea + rántotta, de otthonunk, az Asia bungalows nem a konyhájáról nevezetes, a mama nem találja a cukrot, a homlokára csap: ezt felejtette el megvenni tegnap Thong Sala-ban. Előkerül egy lecsomózott nejlon zacskó, benne pár kocka cukor, így "nesze b@**d" meg stílusban kiszolgáljuk magunkat. Kávé ügyben ismét Dubble Duke-ot célozzuk meg, de útközben megpillantva a Salad Hut hangulatos vendéglőjét, a változatosság kedvéért ide térünk be. Ízlésesen berendezett, többségében heverős-függőágyas, nagyon tiszta, a lépcsőfeljáró tövében még egy kis lábmosó medence is van.
Elmegyünk a közértbe vásárolni (szódavíz, Chang, sós keksz, édes keksz, banán), nagyot kell kerülni, mert a szomszédos My Way is építkezik, szöges dróttal körülvette a telket, elzárva ezzel az eddigi rövid utat.

Délután, az öböl sekély vizén átgázolva elmegyek közelebbről megnézni Nati -Ben egyik fiútestvére- épülő házának alapjait. Jó helyet választott, az öböl déli, napnak háttal fekvő oldalát, távol a turista bungalóktól, közel az öböl halászladikokkal belakott sarkához. Az építkezés most áll, a betonkeverő medence ill. az abba torkoló, hegyoldalról lefutó, meghajlított hullámlemezekből összeeszkábált ereszcsatorna csontszáraz, az esős évszak (október-november) még mesze van. A nemrégiben ledöntött méretes pálma szépen fel van dolgozva hosszú gerendák, lécek formájában. Megemelek egyet -a kókuszfa tömör, igen nehéz, de nem szálas, ezért meglehetősen hajlik. Hoppá, itt egy kókusz, még nem teljesen érett (telt sárga színű), hazaviszem. Ismerve már a külső háncspáncél szerkezetét ill. annak gyenge pontjait, röpke fél óra alatt kinn van a kis golyóbis, 3 "kutacsa" közül kettőt meglékelve máris csörgedezik a finom nedű. A további bontás -fűrész híján "nyers erő" módszerével történik: egy nagyobb kővel jókorát rásózok a dióra, reccs, és máris bontható ki a zsenge belső.

Naplemente előtt megint sznorkli, a parttól kb. 100 méterre levő korallzátonyig bokáig erő, 34-36 fokos vízben kell kislattyogni, ott felvenni a maszkot, leguggolni, majd óvatosan felfeküdni a víz felszínére, és csak kézzel hajtva átjutni az első, sekélyvizű korallzónán.
Este My Way, úgy mint tegnap, ismét tök egyedül vagyunk. A butuska képű pincértündér megretten thaiul megkísérelt rendelésemtől, maradok inkább az angolnál. Maryland chickent és pad thai & seafood-ot rendelünk, ezt pomfrittel, mustáros paradicsomsalátával, Chang-gal és citromlével kiegészítve degeszre tömjük magunkat. Utána e-mail haza a Had Ladból, 14 perc, 28 baht, hajszálra ugyannyi, mint tegnap.
Este 9 körül -minden nap- kimászik a gekkó a tető alatti deszkára, és az est folyamán többször is előadja repertoárját: először néhányat kattog, majd 2-4-szer egész tisztán "kimondja", hogy "g-kkó, g-kkó", végül egy megnyugvó csendes sóhajtással fejezi be.

Július 8., csütörtök

A januárhoz képesti inverz árapály miatt sajnos egész éjjel élénk hullámok csapkodják az ablakunktól mindössze 10 méterre fekvő partot. Otthon buszok motorfékjéhez, vonatok füttyéhez és felszálló repülőgépek suhogásához vagyunk hozzászokva, kell egy-két éjszaka, míg átállunk. Meglepetésünkre reggel az Asia kajáldája ZÁRVA(!), ilyet még nem pipáltunk, két ember kedvéért a mama nem strapálja magát, így már reggelire is irány a My Way. Nem csalódunk, mindössze 10 bahttal fizetünk többet a jóval kiadósabb vajas-fokhagymás pirítósért és tonhalas szendvicsért. Utána továbbmegyünk a Green Papaya-hoz Andrit regisztráltatni a feledhetetlen januári öreg masszőrhöz. Sajnos csalódás ér: a gyér forgalom miatt átment a forgalmasabb Samuira, és 20.-a előtt nem jön vissza... :-(

Határozatlan céllal elindulok a nyílt víz felé, végül balra (délre) fordulok Had Kruad irányába. Förtelmes kép fogad: a kihalt bungaló telep előtt a part egy kohósalak színű áthághatatlan kőrengeteg, gyakorlatilag képtelenség bemenni a vízbe. Nekem is nagy nehézségekbe kerül a partra jutni, amely mentén gyalog megyek át a következő öbölbe. Mi a fene: Had Yao-ra számítok, de ez nem az, ez is kihalt, egyetlen embert találok itt, akit ádázul véd egy itteni kutya, ennek ellenére sikerül összeismerkedni. Luc egy korombeli francia manus, barátságos, megmutatja bungiját, napi 100 baht egy embernek, 150 kettőnek, benn van a WC és a zuhany is valamint két(!) franciaágy.
"Végül is hol vagyok?" - kérdem, "Had Thian" a válasz, aha, amit tehát januárban két külön öbölnek hittem, az valójában mindkettő Had Kruad. Továbbmegyek az előző tavasszal és télen egyaránt gyönyörű Had Yao-ra, itt is szomorú kép fogad, bár korántsem annyira, mint az előző két helyen: az apályos rész ui. itt jobbára homokos, úgy tűnik, mintha jóval szélesebbé válna a beach, de a vízbe bejutni itt sem könnyű: menni, menni a sekély vízben, a köveken egészen a korallmezőig, felvenni a sznorklit, legugolva elmerülni, és óvatosan, lábtempók nélkül beevezni a mélyebb vizekre.
A visszaúton néhány nagy kúpcsigát fedezek fel, lemegyek értük, elég mélyen szeretnek tanyázni, de most könnyű, alig öt méternyire vannak a felszín alatt. Kiviszem őket a partra, készítek néhány fotót, majd vissza velük a mélybe, na nem az eredeti helyre, ami innen kissé odébb van, de azért a lelőhelyükkel megegyező mélységbe. Utána a parton összeszedem a törött üvegcserepeket, rothadó alkáli elemeket -iszonyú, hogy hosszú távon mennyi bunkó is megfordul itt!

Elmegyünk felkutatni egyéb masszázslehetőségeket, Dubble Duke-nál végre összefutunk "Mr. Pong"-gal, aki kétórás masszázsra akar minket rábeszélni. Végül megegyezünk: legyen két óra, de kettőnknek felesbe egy-egy óra, ennyi untig elég. Erről áttételesen jut eszembe egy ismerősöm esete, aki még az "átkos", 50$/3 év időszakában negyedmagával győzködött egy amszterdami prostit, hogy négyüknek 1 óra bőven elég, de ott a dolog nem jött össze: a nőci felháborodva küldte el őket a búsba... :-))
Ott maradunk Pong-éknál egy-egy kávéra, az övéké a legjobb, erre alapozva megbeszéljük, hogy holnap masszázs után ott is vacsorázunk. A mai My Way-beli vacsora viszont csak egy-egy tál thai tésztaleves, gombás ill. garnélás, mindkettő szuper, mellé egy tálka pirított kesu dió, nem is kell több, hiszen az egész délutánt végig ettük-ittuk (görög dinnye, banán, csokis keksz, sör).

Megoldódni látszik Ko Tao-beli szállásunk is: januári rövid látogatás alkalmával ugyan a Jan Som öblöt néztem ki magunknak, az egyik prospektusban megtaláltam az ottani bungalók e-mail címét és telefonszámát, de egyikkel sem jártam sikerrel: az e-mail-t "címzett ismeretlen"-nel a mailer visszadobta, a telefont meg nem vette fel senki. A My Way-beli öreg fickó egyik lánya (a másik az itteni szakácsnő) viszont Ko Tao "Moondance" bungalóinál dolgozik, ami ugyan jóval délebbre van az eredetileg kiszemelt helyszíntől, de az öreg szólni fog, hogy várjanak a kikötőben egy csónak-taxival.

Július 9., péntek

Reggel közeli, szűnni nem akaró kutyavakkantgatásra ébredek. Lemegyek a partra, hát az egyik kutya kikapart egy szűk, mély gödröt, csak a feneke áll ki belőle, csóválja a farkát és lelkesen ugat befelé. Megpróbálom elkergetni, de minduntalan visszatér. Egyszer csak egy nagy, hófehér tarisznyarák bújik elő, és az őt közelről szaglászó, vicsorgó kutya kíséretében iszkol a vízbe. Leülök a homokba, a kutya mellém telepszik, kisvártatva az öböl szinte összes kutyája körülöttem heverészik, úgy festünk, mint egy kiscsoportos szabadtéri foglalkozás résztvevői.
Az Asia-beli reggeli után átvonulunk Mr. Ponghoz egy kávéra pontosítani a du. masszázs időpontját. Utána váltva sznorklizás, függőágyas henyélés, olvasás - Andri a magunkkal hozott 3 könyvből kettővel, én eggyel végeztem.

Öt előtt pár perccel átmegyünk Dubble Duke-hoz, a masszázs színhelye a kajálda előtti homok, amelyre a mester először egy háncsszőnyeget, majd egy kis párnát és egy nagy kendőt terít le. A masszőr egy igen egészséges, jól szituált és magabiztos kinézetű, 40-nél valamivel fiatalabb férfi. Én nem szeretem, ha velem azonos nemű "babrál" rajtam (még fodrászban sem), de most nincs egyéb választásom.
A masszás első percében már sejtem, hogy a "Thaiföld 2" beszámolóm ezzel kapcsolatban leírtaktól merőben eltérő élményben lesz részem. A masszőr centiről centire haladva csontig benyomja hüvelykujját az izmaim közé, üvölteni tudnék a fájdalomtól, csak egész rövid pillanatokra lélegzek fel, amikor kéz- ill. lábváltásra kerül sor. A letapadt izmok "fellazítása" után következik a végtagok huzogatása, hajlítgatása és leglehetetlenebb pózokba való kicsavarása: olyan figurákat veszek fel, hogy holnaptól akár cirkuszban léphetnék fel "A gumitestű Pepe" produkcióval... Tény, hogy utána afféle "ujjászülettem" érzés van az emberen ideig-óráig, sőt a térdem is a téli nagy eltaknyolásból (busz után szaladtam) eredő stabil fájdalomból mintha kimozdult volna pozitív irányba.

A Dubble Duke-beli vacsora viszont kritikán aluli: amit kértünk a rosszul olvasható, xeroxozott(!) menüből (tavaszi tekercs, hal), az nincs, amit kényszeredetten helyette kérünk, azt nem abban a sorrendben hozzák ki, ahogy kérem, se nem olcsó, se nem jó. Az hogy a Tom Yam (savanyú, citromfüves, csípős leves) nem az ízlésem szerinti, az egy dolog, de hogy a benne levő összes zöldség szétrághatatlan szecska, és hogy a spring roll helyett "noname" -kisütött prézlipogácsákat- hoznak ki, az már nem a mi hibánk. Sietve fizetünk és átvonulunk a My Way-be vigasztalódni egy csokis palacsintával és banana cookie-val. Kértem egy sört is, de a kis butustündér elfeledkezett róla, a TV-ben éppen az aktuális szappanopera folytatása megy. Egy idő után megkérdezem: "khór tót, krap, pe bíö Chang, jú tí náj, krap? (elnézést, de a sör hol van?)" - zavarában mindkét kezét a szája elé kapja, rohan a konyhába a jéghideg Changért és nem győz bocsánatot kérni, mi pedig jókat nevetünk, majd még sokáig beszélgetünk a szakács kislánnyal, családjáról, terveiről, további útiprogramunkról.

Július 10., szombat

Asia zárva, reggeli újra a My Way-ben, amely erőteljesen átépít ill. fejleszt, de a rá jellemző visszafogott módon: a 4 darab, két éve épült bungalót vagy 50 méterrel hátrébb költöztették, helyet csinálva az újonnan épülő öt szimpla és egy-egy dupla ill. tripla kőháznak. A berendezés mindegyikben azonos: ventillátor, hidegvizes fürdőszoba-WC -nem nagy luxus, viszont mindez állítólag 350 baht lesz egy napra.
A bunginkhoz visszaérve egy erőteljesebb fuvallatra lepotyog a partra néhány kókuszdió -négyet gyorsan felszedünk és megszabadítok háncsrétegétől, majd egyet, amelyről kétséges, hogy jó-e (mivel már csírázik), kibontok. Meglepetésemre jó, sőt találunk olyan kókuszt is, amelyen még fenn a fán kifejlődött egy kb. 50 cm-es palánta. A csíra persze a három kutacs egyikén bújt ki, belül van az őt tápláló hagyma, ami puha és ehető, legalábbis én megettem, és még élek...

Utoljára bemegyünk sznorkelezni, maradunk az öbölben, ahol egyébként a korallok változatlanul gyönyörűek, de ezekről a korábbiakban már elzengtem az összes ódát. Talán még annyit, hogy a korábban rágógumiszerű korall utánzatoknak titulált lények valójában fiatal, puhatestű korallok, örvendetesen szaporodnak, így talán még unokáink is látni fogják őket.
Egy kis olvasás -Paolo Coelho "11 perc"-e szinte letehetetlen olvasmány- majd fagyizás a közért Nestlé ládikójából. Kiválasztok egy csokisat, az eladó kislány megnézi, vissza tesszi, egy ideig keresgél majd rábeszél egy másik fajtára, mert emezek szavatossága lejárt. Hát ilyenek a thaiak: alkudozósak, gyakran megbízhatatlanok, olykor pitiáner csalásokra hajlamosak, máskor (többnyire) meg becsületesek és mindig mosolygósak.

A naplemente után rázendítő kabócák hangja átlapolódik a gekkók kezdődő esti koncertjével. Eljött a búcsúvacsora ideje, a végén egy fotó a lányokkal, utolsó mail a Had Lad-ból, újabb fotó és pakolás. Bár ebben az évszakban már bőven kellene esnie az esőnek, eddig csak éjszakánként csepergett egy kicsit, esténként meg körös-körül villámlott, néha még dörgött is, most viszont erős szél indult meg, lehet, hogy készül valami.

Július 11., vasárnap

Reggel 6-kor (otthoni éjjel 1-kor) csörög a mobil, ébresztő, utolsó tea az Asia-nál, utolsó cuccok elpakolása, 8-kor indulás Thong Salába, villámstop a helyi bank automatájánál, amely 20 ezer bahtot is hajlandó kiadni. Ben elkísér minket egészen a kikötőbe, kézfogással búcsúzna, mi viszont két puszit is nyomunk arcára -ez itt ugyebár nem szokás- szemmel láthatóan inkább meghatódik, mintsem zavarba jönne.
A Lomprayah hozza a formáját, úgy mint ideérkezésünkkor, most is több mint fél órát késik. A film is ugyanaz, mint idefele jövet (Notting Hill), és értelemszerűen ott folytatódik, ahol számunkra öt nappal ezelőtt megszakadt. Egy óra multával, Ko Tao-hoz érve sebesen elrobogunk az itteni EGYETLEN kikötő előtt - te jó ég, hová húzunk, itt akartunk kiszállni!!! Végül a szomszédos Koh Naguyan szigethármasnál kötünk ki, meglepően sokan szállnak ki -ennyi hely lenne a kis szigetcsoport egyetlen reszortjában?! Próbálok a klímatizált terem belsejéből fényképezni, de a fény- és hővisszaverő fólia miatt nem igazán jók a képek. A kapitány kienged a hajó orrára, így visszafelé Ko Tao Mae Had kikötőjéig szabadon fényképezhetek és élvezhetem a 60-nal repesztő hajó hűsítő menetszelét.

A kikötőben nem vár minket senki, pontosabban rengetegen ajánlkoznak, hogy elvisznek ide-oda, de a beígért Moondance-ből sehol senki. Sebaj, marad az első számú, előző utunk alapján kidolgozott verzió: a kikötőből csomagok nélkül néhány perces gyaloglással elérhető Jan Som (paradicsomi) öböl. Felcsatoljuk háti- és hasi zsákjainkat, és a kikötőből déli irányban kivezető, boltokkal, étkezdékkel, internetező helyekkel, stb. teletüzdelt, motorosoktól hemzsegő sikátoron keresztül kiverekedjük magunkat a városka-falu szélére, ahonnan már szép, rendezett virágos kerteken keresztül haladunk. Lépten-nyomon szállást ajánlanak, de egyrészt nem a kikötőhöz tartozó öbölben szeretnék lakni, másrészt térképről már ismerem az itteni helyek meglepően magas árszínvonalát. A kiszemelt Jan Som Bay reszorthoz érve megmutattatok magamnak egy-egy domboldali ill. parti bungalót. A döntés egyértelmű: a parti sokkal tágasabb, szellősebb és remek a kilátása. Az 500 bahtos árból sikerül 50-et lealkudni, egy személynek 350-ért is odaadják, ha legalább egy hétig marad.
Visszasétálunk a faluba, gyorsan szétnézünk, hol ülnek viszonylag többen, a hely (valami "99") tiszta, a zene kellemes, a felszolgálók szimpatikusak, a kávéhoz adnak egy pohár hideg vizet és helybeni olvasásra két vastag divatlapot, a mindössze 50 bahtos sörhöz meg egy tálka pirított, sós földimogyorót. Persze az olcsóságba nem fér bele az igényes berendezés, romantikus kialakítás: a szokásos "lerobbantott" homlokzatú, hosszában kettéválasztott büfében, magasított ülőkéken ülünk egy -a szélcsatorna kísérletekhez használt méretű- ventillátor fuvallatában, a konyhától/tálalótól csak egy hosszú pult választ el minket.

Továbbmegyünk a már egyszer megjárt sikátoron a kikötő felé, majd a "főutcán" a hegynek fordulva végigjárunk néhány rongyos boltot, de egy aranyos kutyakölykön kívül semmi figyelemre méltót nem találunk. Veszünk egy zacskó jó drága, de semmi különös ízű kesu diót, majd visszafordulva hamarosan megtaláljuk januári reggeliző helyünket: ez egy szellős sarki étkezde, aminek két "lerobbantott" oldala van, és a kesudió árában iszunk egy-egy remek ananász- ill. narancs shake-et.
Visszamegyünk a bungihoz, sajnos a tegnap este óta tartó szél nem csitul, sőt, a hullámok most már tarajosak. Bemegyek azért egy kicsit körülnézni a víz színe alá, ahol mindig csend és nyugalom van. Itt nem kell száz métert sekély vízben gyalogolni, a part gyorsan mélyül, néhány méteren belül mindenfelé korallok, és ha az ember bemerészkedik a sziklák közé, hihetetlen dolgokat fedezhet fel: éppen elkezdtem magamban hőbörögni, hogy még ilyen elhagyatott helyen is találok a vízbe eldobott nejlon szatyrot, ráadásul egy ronda, rikító világos kékes-lilát, ami már olyan rég lehet itt, hogy az alja letapadt a sziklára... - de mik azok a rojtok a felső pereme mentén?! De hisz ez egy nagy húsevő akármi - annak viszont gyönyörű!

Este már nincs kedvünk harmadjára is megjárni a faluba vezető utat, kipróbáljuk a reszort kajáldáját: valamivel drágább, és kevésbé ízletes, mint a My Way, de az adagok méretesek, így igen jól lakunk. Nagyon erős szél fúj a víz felől, a tenger tarajos, háborgó. Még sötétedés előtt beindul a napközben szünetelő áramszolgáltatás, a ventillátorra most nincs szükség, de a lapkás szúnyogriasztót azért beüzemeljük.

Július 12., hétfő

Fél nyolc táján ébredek, elmegyek egy kis felfedező túrára a közeli sziklák közé, ahol hamarosan rátalálok egy príma helyen megépített, de már roskadozó, elhagyatott bungalóra, külön fürdőviskóval. Lakat van az ajtón, de a tátongó réseken be lehet látni -néhány használati tárgy- takarók, újságok, bögre, seprű, láthatóan nem is olyan régen még lakhatott itt valaki. A bejárat előtt egy életveszélyesen elkorhadt terasz, mélyen alatta a parti sziklák, nem lenne jó itt lezúgni. A fürdőviskó még siralmasabb állapotban van, csak a WC csésze(!) és a vízvezeték ép.
A mi bungalóinkon is látszik az elhanyagoltság, bár nem ekkora mértékű, de azért zavaró. A fa szerkezet kezeletlen, ápolatlan és elszürkült, a vasszerkezeteket eszi a rozsda.

Bemegyünk a városba reggelizni és bóklászni, közben egyre több helyen köszön vissza egy Ko Tao körüli egésznapos hajókirándulásra invitáló tabló, a program és az ár (400 baht/fő) is csábító. Az egyik iroda mélyéből meg is szólítanak, így ide megyünk be, és egy dalai láma kinézetű ürgénél befizetjük a másnapi kirándulást. A visszaúton az egyik standon közelebbről megbámuljuk az ismeretlen gyümölcsöket, 20 bahtért veszünk egy kiló licsit, ami dió méretű, piros, vadgesztenyeszerűen szőrös, és a mellettünk vásároló angol lány javaslatára ("this is my favorite, I love it") még egy kiló alma méretű sötétlila, kétszer annyiba kerülő mangosztánt. A licsi belsejében egy üvegfehér tojás, míg a mangosztánban-ben egy fehér, lédúsabb és pikánsabb fokhagyma van.

Útközben hazafelé még betérek egy sokgépes, de teljesen kihalt internetezőbe, leadom haza a drótot, fizetni nincs kinek, 20 bahtot azért leteszek a pultra, hogy ne kelljen szembeköpnöm magamat. Estefelé újból bemegyünk a faluba, vacsora célzattal a kedvenc, eddig csak reggelizésre igénybevett kajáldánkhoz megyünk, ajvé, a redőnyök nagy része már lehúzva, sajnos már hétkor zárnak. Visszafordulunk, be-benézegetünk a partmenti éttermekbe, sehol senki, végül egy Lucky nevűben látunk egy nagyobb asztaltársaságot, ide ülünk be. Hiba volt -habár ezt előre nem lehetett sejteni- a kiszolgálás csigatempójú, majd egy órát várok a tenger gyümölcsei levesre, aminek szaga a kiforrázott pelenkáéra emlékeztet, az azzal egy kalap alatt kihozott "sült" gomba tenger gyümölcseivel közben kihűl, puha, ez is inkább csak főtt mintsem sült, lében úszik, csak a kókusz shake úgy-ahogy elfogadható. Még jó, hogy az egész móka csak 125 bahtba kerül. Uzsgyi gyorsan feledtetni ezt a "gasztronómiai horrort" még egy big Changgal!

Július 13., kedd

7:15-kor felver álmunkból a mobil (nehogy elkéssünk a kirándulásról), kényelmesen ébredezünk, Az egyik kisebb hátizsákba összekészítjük az úti csomagot: a búvárszemüvegeket és pipákat, törülközőt, napozókrémet, vizet, gyümölcsöt, fényképezőgépet. 8:40-re a "láma" irodájában vagyunk, átkísér minket egy kölcsönzőbe, ahol uszonyokat veszek fel, majd kisétálunk a kikötőhöz. Menet közben közli velünk, hogy csak mi ketten fizettünk be az olcsóbb csónakos túrára, az összes többi résztvevő a drágább (550 bahtos) hajósra, így ezekkel együtt megyünk, változatlan áron, de pszt!, erről a többieknek persze egy szót se!

9-kor kihajózunk egy négytagú svéd család, és három ír csaj társaságában; ezenkívül van a hajón még három thai, 2 idősebb, az egyik a kormányos, a másik rendeltetése ismeretlen, és a fiatal túravezető, egy alacsony "móka miki", aki mindjárt az út kezdetén ráakaszkodik a csajokra, és igen szerény, rosszul érthető angoljával végigdumálja az utat, mindenféle családi rémtörténettel traktálva őket.
A mae had-i kikötőből "balra", azaz délre fordulva pillanatokon velül elhajózunk pillanatnyi otthonunk, a Jan Som öböl valamint a hármas szikla előtt, közelből megnézzük a Moondance, a Siam Cookie, Sai Thong, stb. sziklákra ill. hegyoldalba épített viskóit, és áldjuk a sorsot, hogy senki nem várt minket érkezéskor a kikötőben, innen bizony nehezen jutottunk volna be naponta két-háromszor a faluba.
Közben kitárul a sziget déli öble (Aow Chaloak Ban Kao), megjelenik az éles sziklafogakról elkeresztelt cápasziget. Északnak fordulunk, és az első nagyobb, gyéren lakott öbölben (Aow Leuk) megállunk egy órára sznorkelezni. A partmenti sziklákon számos anemóna és a vele szimbiózisban élő kis barna bohóchalak (a rajzfilmből ismert Némó), a korallokon meg apró, rikítóan piros, sárga és kék, apró, karácsonyfaszerű pamacsok, mind valamiféle állatfajta, amely a kéz közelítésére villámgyorsan behúzódik a korall testébe.

A keleti part legnépesebb Tanote öblét elhagyva a következő megálló a Hing Wong öböl, ahol számos más társaság által idehozott emberek is sznorkeleznek, úgyhogy a víz alatti néznivalókon kívül arra is ügyelni kell, hogy valaki ne rúgjon fejbe, vagy vice versa. A hajóra visszatérve kapunk egy tonhalas szendvicset, de gondoltak a halat nem kedvelőkre is, így azoknak egy zöldséges sült rizs jut. Evés közben elérjük a sziget északi végében levő lakatlan Aow Mamuang-ot (Mangó öblöt), ahol már csak félideig sznorkelezünk, a lábak az intenzív uszonyozástól elfáradtak.
A végére maradt a nap csúcspontja: a szomszédos Koh Nanguyan szigetcsoport meglátogatása. A hófehér homoknyelvekkel összekötött két nagyobbacska és egy apró sziget a thai nemzeti kincseket felügyelő minisztérium tulajdona, amely egy magántársaságra ruházta a szigetek managementjét. Szigorú szabályok uralkodnak itt: Minden látogatónak, szigetre belépőnek 100 baht-os belépőt kell váltania, műanyag palack bevitele tilos, hajó az egyetlen kikötőhelyen csak a ki/beszállás idejére tartózkodhat, este hat után egyáltalán nem köthet ki.
Megváltjuk a belépőt, végiggyalogolunk a homoknyelven, iszonyú meleg van, sehol egy árnyékos hely, pillanatokon belül "odakozmálunk". Egy kisd dagonyázásás után erőt veszeke magamon és elindulok a Moutain View kilátópontra. Az út először békésen, fapallókon indul, majd meredekebb, keskeny betonlépcsőben folytatódik, végül enyhe sziklamászó túrává fajul, komoly gondom van a feljutással, mivel mezitláb, egy szál fürdőnadrágban vagyok, kezemben a csupasz fényképezőgéppel. Végül néhány kisebb térdhorzsolás árán fenn vagyok a csúcson, és a látvány mindenért kárpótol.

Még iszunk egy cappucino-t és egy narancs shake-t (az árak itt a Ko Tao-iak 2-3-szorosai), majd totál kifáradva visszahajózunk Mae Hadra. Csapzottak vagyunk, felrissülésre vágyunk, így előbb hazamegyünk, rendbe hozzuk magunkat, és este hat előtt visszamegyünk a faluba, hogy még záróra előtt együnk a kedvenc kajáldánkban. Foghagymás csirke rizzsel -így leírva "nyic moc" (semmi különös) - ahogy egy cseh mondaná, de a tegnapihoz képest egy álom. Útközben előjegyeztetjük magunkat holnapi masszázsra egy elfogadható árú szalonban, a fejenkénti 250 bahtos árból sikerül 50-net lealkudni azzal, hogy ketten jövünk. Összefutunk Frank-kel, a szomszédos bungiban lakó kanadai csávóval, aki egy new yorki gimiben tömi a gyerekek fejét filozófiával, és akivel már eddig is rengeteget beszélgettünk, főleg irodalomról, kultúrákról, emberekről. Ő ma ebben a dög melegben mountain bike-ozott, még a kölcsönzéssel kapcsolatban valamit el kell elintéznie, de megbeszéljük, hogy a "sörözőben" találkozunk. Itt már törzsvendégként köszöntenek minket, az első Chang után Frank befut, egy ideig hármasban beszélgetünk, majd észreveszünk egy tőlünk pár méterre magányosan üldögélő thai lányt. Frank odamegy hozzá és invitálja, csatlakozzon a társaságunkhoz, félreértés lesz a dologból, Frank sűrű bocsánat kéresek közepette hátrál és szabadkozik, hogy nem kurvának néztük, csupán beszélgetni akartunk volna vele.
Átvesszük a reggel leadott ruhaneműt, van ahol 30 baht/kg-ért mosnak, van ahol akár 50-ért is, itt 40-ért, általában érdemes az arany középutat választani.

Július 14., szerda

Utolsó teljes ko tao-i napunkat végiglustálkodjuk az öbölben. A szél már a tegnapi nap folyamán lecsitult, a nap is ezerrel süt, mindeddig pokoli szerencsénk van az időjárással. A Jan Som öbölből "jobbra", a kikötő felé indulunk sznorkelezni. A reggeli alacsony vízállás miatt nem nehéz rátalálni a part közelében sok évtizeddel ezelőtt elsüllyedt, mintegy 30 m hosszú hajó roncsaira, amely nehézkes vasszerkezete annyira át van rozsdásodva, hogy több nagy darab letörve hever a gerinc mentén. Visszatérve gyűjtök a partot mindenfelé ellepő koralltörmelékből néhány mutatós, szépen csilingelő darabot, hogy majd otthon én is készítsek egy olyan himbálódzó díszt, ami az itteni bungikat, kajáldákat, házakat díszíti. Tetszenek a hántolatlan kókuszokból készített csüngő virágcserepek is, dehát ezek túl méretesek ahhoz, hogy akár egyet is hazavigyünk.

Délután pontban 5 órakor ott vagyunk a masszázsszalonban. Egy igencsak romlott kinézetű, egyéb szolgáltatásra bizonyára sokkal alkalmasabb, agyonrúzsozott csajt fogok ki. Kezdetben ímmel-ámmal foglalkozik velem, nyomkodása a fájdalomküszöbtől igen távoli, mégha olykor -teljesen szabálytalanul- könyökkel is teszi, de azért jól esik, hogy valaki babrál rajtam, és hosszú, zsinórokba összefont haja bele-belelóg az arcomba, hasra fordulva pedig már kifejezetten élvezetes, ahogy teljes testsúlyával térdelve "végiggyalogol" rajtam. A másik masszőrnő sem különb, a kezelés alatt gondosan végignézegeti összes magunkkal hozott kellékünket, a végén elkunyerál egy szál Philip Morrist, csukott szemmel kéjesen végigszimatolja, majd betűzi bal füle mellé.

Időben átvonulunk hétkor záró kajáldánkba, azt rendelem, ami tegnapelőtt annyira pocsék volt a "Lucky"-ban: -hát, mintha nem is ugyanaz az étel lenne, a gomba meg van sütve és minden finoman fűszerezve. Ma valahogy nincs kedvem sörözni, a 7-eleven-ben veszünk egy-egy csokis Cornettót, hihetetlenül olcsó, mindössze 26 baht, majd hazamegyünk összepakolni.

Július 15., csütörtök

Talán a sör hiánya, talán a meleg miatt, de egész éjjel "kutya módjára" alszom, minden zajt, neszt hallok. Nagysokára kalapál, rángatódzik a mobil, lehet kelni, zuhanyozni, teázni, kávézni. És jön a neheze: felcsatoljuk az egyre nehezedő hátizsákjainkat, elindulunk a kikötőig vezető mintegy 700 méteres útra, amit az idejövetelünkkor szerzett tapasztalat alapján ismét két részre osztunk. Az időjárás most is kegyes hozzánk: bár ma is előre sejthetően tikkasztó hőség lesz, arra a fél órára, amíg a távot megtesszük ill. felszállunk a hajóra, a nap elbújik az egyetlen, Ko Tao feletti felhő mögé.

A Phangan Cruises hajója -ha nem is a katamarán tempójában, de- jól halad, olcsósága mellett további előnye, hogy az alsó, zárt, erősen túlhűtött terme mellett terjedelmes "napozó" fedélzete is van, ahol a tűző nap az élénk menetszélnek köszönhetően egészen elviselhető. szinte mindenki itt van, csak néhány thai szunyál vagy tölti mobilját lenn.
Phangani megállóval -ahol a parti mozgóárustól á 40 baht-ért röptében veszünk egy-egy csirkés ill. tonhalas szendvicset- dél táján a hajó befut Samui Mae Nam "kikötőjébe", érts alatta egy mellénk álló kisebb motorcsónakot, amelyre lemászva már könnyű leugrani a homokba. Leküzdve a lejtős homokpadot, fenn már utasra éhesen várnak a szongtojok. Fejenként 50 bahtért elvisznek a szomszédos Bophutra, a Samui Free House-nál leugrok a platóról, a hátralévő mintegy 150 métert már könnyűszerrel megtesszük.
A januári tengerre néző bungalóval kapcsolatos negatív élményeink miatt kíváncsian várjuk, milyen is lesz belülről a kerti bungaló. Belépünk, leesik az álunk: egyszerűen szuper, minden vadi újként fest, a fürdőszoba -ahogy a szomszédasszonyunk szokta mondani- "csacsog-ragyog", ennél jobban már csak akkor képedünk el, amikor megtudjuk az árát: potom 400 baht egy éjszaka. Ezekután elhatározzuk, hogy kiadós és kizárólagos fogyasztással támogatjuk a reszort kajáldáját/bárját, és rögtön le is támadjuk egy hideg Chang, szóda és egy hatos vizes pakk formájában.

A legnagyobb déli hőségben elkutyagolok Royhoz az irodába, megbeszélni a holnapi autókölcsönzést. Sajnos Roy az elutazásunk napján nem lesz itt, így a "a kocsit a reptéren adjuk le" bulit közvetlenül George-dzsal, a mae nam-i göröggel kell majd megbeszélnem. Roy korrekten ki is száll a közvetítésből, 50 baht jutalékát nem számítja fel, a kocsi így csak 900 bahtba fog jönni. Visszamegyek, a free house-os csajokkal fejenként 200-ért megmasszíroztatjuk magunkat (ebben itt benne van a kókuszolajos "fürdetés" is, amiért másutt még egy plusz százast kérnek el), majd levezetéséként egyet úszok a gyorsan mélyülő, homokos, korallmentes öbölben, ahol a víz sajnos nem átlátszó, "tiszta Balaton" és túl meleg.

Korai vacsora következik, sült baracuda, pirított hagymával, vegyes zöldséggel és rizzsel valamint csirke üvegtésztával, ez utóbbi némileg édesnek találtatik. Kiállunk a bophuti főútra, egy taxis 250-ért akar bevinni Chawengre, végül némi alkudozás után szongtojjal 100-ért bejutunk. A sofőr megkérdezés nélkül Chaweng déli vége táján tesz ki, ez nekünk jó, januárban éppen ellenkező véget jártuk be. A bungy jumping kivilágított darukarja szerint jól lehet tájékozódni, az üzletek alapján alig, mivel felváltva követik egymást a trikós, CD-s, ajándéktárgyas, stb. boltocskák és standok, a sort időnként egy-egy étterem ill. légkondicionált bolt szakít meg.
Hosszú-hosszú gyaloglás után végre rátalálunk kedvenc rongyosboltunkra (Samui Hot Club), ahol ugyan sem próbálni, sem alkudni nem lehet, viszont az áru jó minőségű, ízléses és ahhoz képest nem drága. Észreveszem, hogy a boltnak több szintje is van, a legfelsőn gazdag díszítésű fa maszkra és a vele színben és díszítésben tökéletesen harmonizáló, szintén fa gekkóra bukkanok. A feliratos-emblémás pólók egy idő múlva kifakulnak, de ezek az olcsó, 100-200 bahtos, mégis szép tárgyak életünk végéig díszíteni fogják otthonunkat és emlékeztetni az itt töltött napokra.

A visszafuvar áralkuja a késői időpontra tekintettel keményebb: 150 baht alá nem sikerül lemenni, igaz most is végig csak ketten vagyunk utasok a járgányon. A Free House-ba visszatérve betérünk a bárba egy italra, közelebbről megismerkedünk a fiatal brit párral, akikkel már megérkezésünk óta kölcsönösen szimpatizálunk: James angol, egyszerű festő-mázoló, egy lakóhajón él Londonban a Temzén (hú, ez nagyon romantikus, rögtön meghivatnám magunkat, de már érzem, ahogy Andri rugdossa a bokámat, hogy nyughassak). Alison skót, ő viszont a BBC 1-en két éve futó szappanopera üdvöskéje, részükről ő viszi a szót (hogy részünkről ki, az -úgy gondolom- e beszámoló terjedelméből ítélve sem kétséges :-) ). Értékes úti információkat cserélünk, kedvenc könyveinket idézzük fel, "kicsi a világ"-ot játszunk, így kiderül, hogy ők Sydneyben járva a Coogee, mi pedig a szomszédos Maroubra beachen laktunk.

Július 16., péntek

Mivel éjjel 1-ig fenn voltunk, jót alszunk, bár az itteni gekkó reggel adja elő spirituális koncertjét. 9-kor reggelizünk, fokhagymás-sonkás rántottát pirítóssal, teát és rendes presszókávét. Úszkálunk, napozunk, gyönyörködünk a kilátásban, a víz felől fújó élénk szél nem engedi fölénk a sziget közepén található hegyek felett fenyegetően tornyosuló felhőrengeteget. Kettőkor megyünk a megbeszélt masszázsra, de a nők sehol. Egy ideig téblábolunk a stand mellett, a közelben ülő thai férfi kérdően néz ránk, mi rámutatunk az óránkra meg az üres standra - erre kiált valamit valakinek, de érdemben nem történik semmi. Átvonulunk a szomszédos Cactushoz, ahol három fekvőhely közül az egyik üres, így nemsokára mindkettőnket kezelésbe vesznek. Jól jártunk: a mostani négy kezelés közül eddig ez a legjobb.

Pontban 15:30-kor, a megbeszélt időre előáll a kölcsön autó, George is felismer, elintézzük a formaságokat -az útlevél nála marad, majd holnap a reptérre menet megkapom. Gyorsan összekészülünk, a szinte vadi új (1900 km van benne), zárt platós, négykerék meghajtású Suzuki Carribean klímája azonnal működésbe lép, a kocsi vidáman rója az utat a Chaweng felé vonuló menetoszlopban. Elhagyjuk a TESCO Lotust, és még vagy 3 kilométert tovább haladva a 4169-es úton megjelenik a PTT benzinkút két kék levélsziromba foglalt piros csepp formájú logója. 200-ért tankolunk, 1 liter 91-es, nincs 16 baht se, azaz kb. 12 litert, ami az előttünk álló 24 órára bőven elég. Visszafordulunk, befordulunk a TESCO parkolójába, bemegyünk -egyetlen konkrét elképzeléssel- azt a fekvő alkalmatosságot szeretnénk, amely a bungis reszortok kajáldában található, de csak egy nevetségesen apró játékszer árválkodik a gyerekosztályon. Bekapunk valami gyors kaját, majd gyorsan továbbállunk, megyünk haza, Bophut felé, de valami tudatalatti azt súgja mindkettőnknek, hogy menjünk tovább Mae Nam-ig, mintha ott több útmenti boltot láttunk volna. Erőteljesen záróra környékén érkezünk a faluba (fél hét körül), leállítjuk a kocsit egy üres placcon a szalagfalu (Nathont és Chawenget kivéve mind az) közepén, és találomra elindulunk Nathon irányába. Egy-két bezárt bútorüzletre hamarosan ráakadunk, de az üvegen túlra bekkukantva nem látunk heverőszerű tárgyakat, csak fa bútorokat. A túlsó oldalon kétszáz méterre egy üzletsor, megegyezünk, hogy legfeljebb odáig megyünk még el. Alighogy ezt eldöntjük, megpillantunk egy nyitott sátrat mindenféle vegyes háztartási eszközzel, és -hurrá!- vágyaink vágyaival! Még válogatni is lehet: van egyrészes (csak a háromszög alapú hasáb alakú párna), 2, 3 és 4-részes (fekvőrészekkel megtoldott), különféle mintázatú és színű. Hosszas válogatás után végül egy kizárólag 4-részes változatban kaphatót választunk, ó, minő pompa és keleti kényelem lesz ezentúl a nappalinkban!
Este a Free House-ban Alisonnal és Jamessal még legurítunk néhány Changot, elbúcsúzunk -ők későn kelők, nekünk viszont holnap korán kellene indulni.

Július 17., szombat

Utolsó napunk Samuin. Csak fél tízre sikerül kicsekkolni a bungiból, elindulunk a Suzukival Lamai felé, de már megint nem találjuk a "nagyapó fütyije - nagyanyó nunája" (Hinta - Hinyai) szikla formációhoz levezető utat. Továbbrobogunk ezért a pillangó kertig, az idő több mint jó, gutaütésre érett. A pillangók bágyadtan repkednek egy hálóval fedett, hegyoldalra telepített kertben, vízesések között, friss gyümölcsszeletekkel megrakott etetők mentén. A ritka, nagy és szép példányok azonban csak a üveg alatt, bekeretezve tekinthetők ill. vásárolhatók meg néhányszáz bahtért. Ugyanitt rovargyűjtemény is van, sőt a pultra csak úgy kitett, nagy élő bogarat ill. néhány beüvegezett méhkaptárt is meg lehet nézni. Távozáskor mi is kapunk egy-egy jeges mézes teát, a megmaradó jeget gyorsan hozzászórom a kocsiban maradt vizes palackba, -a jég azon nyomban eltűnik, a víz hőmérsékletén alig érzékelhető a változás. Miközben ezzel foglalatoskodom, a kocsink mellett strázsáló rendőr (a kocsihoz jövet azt hittem, hogy azért áll ott, hogy valami miatt megbüntessen, pl. hogy rossz helyen parkolok) elővesz egy rongyot és kívül belül megtörli a kocsi ablakait! Zavarban vagyok, hálálkodva köszönöm, rendőrnek nem szoktam pénzt adni, csak büntetőcédula ellenében :-).

Na nézzük csak a térképet, merre tovább, talán a mumifikálódott szerzetest kellene megnéznünk. Kettő is van belőle Samuin, egyik a Nathon-tól délre fekvő Taling Ngam partszakaszhoz közeli Wat Kiri Wongkaram-ban, a másik Lamaitól pár kilométerre nyugatra, a 4169-es körút menti Wat Khunaram-ban. Mi ez utóbbi, közelebb esőt választjuk, ahol Loung Pordaeng, az 1973-ban 79-éves korában elhunyt szerzetes található, aki halála közeledtét megérezvén nem vett többé folyadékot magához, a bomlást okozó belső szervei ilymódon kiszáradtak. Hagyományos meditációs pózban, keresztbe tett lábakkal ül egy üveg szekrényben, petyhüdt, papírszerű a bőre de ép a fogazata, és a testtartása is olyan természetes, mintha élne és valamin merengene. A wat további attrakciója egy majd egy méter átmérőjű, gongszerű hangszer, közepén egy kéttenyérnyi félgömb alakú dudorral, amit azonban nem megütni kell, hanem nyirkos tenyérrel, szapora de pontosan kimért ütemben simogatni, mire az eszköz fülsüketítően berezonál.

Próbáljuk meg ellenirányból megtalálni azt a lamai sziklamicsodát, nem lehetünk messze, makacskodok. Másodjára sikerül, persze itt is mindenütt bóvli árusok garmada, sőt még a parkolásért is fizetni kell, de a látnivaló végülis megérte. Innen már rutinszerűen folytatjuk utunkat Nathonig, ahol elkeserítő látvány fogad: a parttól több mint 100 méterig kiszáradt tenger, ember alig látható a sziget legnagyobb településének utcáin. A boltokban egy, a házi feladatát készítő kislányon és egy csodálatos csigacsilláron kívül nem találunk semmi újat, így egy gyümölcs saláta és jeges citromkoktél elfogyasztása után Bang Po-n és Mae Nam-on átmenve egy húzásra visszamegyünk a Free House-ba. Nincs is sok időnk hátra, felpakolom a Suzuki platójára a négy hátizsákot, 3-ra megjön George is, elindulunk a reptérre. A kevés hely miatt oda elvileg privát kocsi nem hajthat be, de a biztonságiak -látván villámgyors kipakolási igyekezetünket- megértőek. A check-in-nél sokáig állunk, előttünk egy szőke osztrák liba kifogyhatatlan a kérdésekből, a mögöttünk álló chicagói párral ezen kényszeredetten szórakozunk - talán még azt is megkérdezi, hogy milyen mintázatú a repülőgépen a WC-papír...

A gépek mind szépen menetrendszerűen indulnak, egyedül a mi PG164-esünk (amit azért választottunk, mert valamivel rövidebb a menetideje...) késik egy háromnegyed órát. Mire Bangkoki leszálláshoz készülődünk, már esteledik, mire bejelentkezünk a Bangkok Palace-ba, kipakolunk, lemosakszunk, szusszanunk egyet és újból felöltözünk már kilenc is elmúlt, lőttek a thai táncokkal egybekötött vacsorának. Így csak találomra megyünk be a 60-assal a Khaosan-ig, majd lesz valahogy. Az egyik átjáróban egy "Japanese Restaurant" tábla hívogat, követjük, és pont egy, az elképzelésünk szerinti nívójú helyre tévedünk be. Hál istennek az étlapon szereplő ételek mindegyike le is van fényképezve, egy-egy "szett"-et választunk, amihez néhány tálkában, bögrécskében különféle rendeltetésű ízesítőt hoznak. Szégyen ide vagy oda, egy kis konzultációra szorulunk, amiből kiderül, hogy mit mire kell önteni ill. mit mi után fogyasztani.

Visszamenve a Ratcha Damnoen Klang-i buszmegállóhoz sorra fékeznek mellettünk a taxisok ill. tuk-tukosok. Az egyiktől megkérdezem, hogy elvinne-e a Suan Lum éjjeli bazárhoz (hülye a kérdés, hisz fuvarra vadásznak egész nap), ő ezt a helyet szimplán "food market"-nek titulálja - ja, ha ez inkább élelmiszer piac, akkor már nem is érdekel annyira. "Menjünk haza", javaslom, már amúgy is túl hosszúra nyúlt ez a nap. De a 60-as csak nem jön, közbe beszédbe elegyedünk egy szimpatikus thai fiúval, aki egy idő után megunva a várakozást leint egy taxit és felajánlja, ugorjunk be mi is, ingyen. Egy darabig jó irányba megyünk, majd amikor a kocsi a vártnál egy buszmegállóval korábban lekanyarodik a Phetchaburiról, kiszállunk, egy huszast nyomok a srác markába, aki összetett kezekkel köszöni meg.

Július 18., vasárnap

Ráérősen kelünk, levonulunk az étterembe a svédasztalos reggelihez, majd fél tíz körül lépünk ki a még elviselhetően meleg utcára. A világ legmagasabb szállodája, a Bayokee torony felé vezető Wathanawong utcán lemegyünk a Ratchaprarop útra, és ott balra kanyarodva lesétálunk a legközelebbi buszmegállóig. Még a szállóban felírtam a "nyerő" buszszámokat (13,14,74,77,504), ezek közül legelőször a légkondis 77-es jelenik meg. Elmegyünk vele a Thanon Ratchadamri és a Thanon Phloen Chit kereszteződésében található Erawan szentélyhez, ahol állítólag időnként hagyományos thai táncot is meg lehet tekinteni. Vasárnap lévén szerencsénk van, sok helybéli tolong a művészi érték szempontjából egyébként jelentéktelen szentély körül, gyújt füstölőt, imádkozik a magasvasút tövében. Sokan be is fizetnek a lelki üdvösségükért ellejtendő 200-700 bahtos, néhány perces táncra, amelyet az összeggel arányosan 2-7 táncosnő ad elő. Egy idő múlva sikerül a "színpad"-hoz közeli padra letelepedni, és közeli képeket is készíteni.

További programpontként az előző útjainkon még nem látott, de a jelentős watok közé sorolt Wat Suthat-ot és Wat Saket-et akarjuk meglátogatni a belvárosban. Az egyik buszról egy másikra való átszállás (hacsak nem közös a megállójuk) Bangkokban nem egyszerű, ti. a megállók nem az útkereszteződések közelében vannak, így előbb fel kell gyalogolni a leszállás helyéről a kereszteződésbe, majd a merőleges utcán legyalogolni a felszállás megállójába. A másik, ennél nagyobb gond az, hogy a buszok jelentős része más úton megy "befelé" (in-bound), mint "kifelé" (out-bound), így előfordul, hogy az ember vár egy, a térképen feltüntetett buszra, látja, hogy a túloldalon jön-megy, emezen az oldalon meg nem jön. A harmadik dolog, amiről érdemes tudni az, hogy a nem légkondis buszokon távolságtól függetlenül, egységesen 4 baht a jegy, míg a légkondis buszokon a megtett úttól függ, ezért a kalauznak először be kell mondani a célállomást, ami nem mindig egyszerű. A kalauz ui. a legritkább esetben érti meg, amit az ember mond neki, gyakran még a térkép böködése sem jár eredménnyel, ilyenkor egy angolul valamelyest tudó utas szokott segédkezni. Ezzel együtt a menetjegy ára 10-14 baht, mindenképpen jóval olcsóbb mind a taxi (ami 35 bahttal indul) vagy a tuk-tuk, nem is értem, hogy miért nincs rajtunk kívül soha egyetlen fehér ember sem a buszokon.

A térkép szerint nekünk az 508-as busszal kell tovább menni, meg is találjuk a megállót, a pad felett vagy húsz járat száma van kiírva, de az 508-as nincs közöttük. Megkérdezem a várakozókat, úgy tűnik, hogy a busz ennek ellenére létezik. Kisvártatva jön is, klímás, belicitálom a két wat nevét, a kislány elnézően mosolyog, -igen, igen, de a végén majd egy kicsit gyalogolnunk kell. Nem egészen értem, hiszen a busz a térkép szerint ott húz el közvetlenül mindkettő mellett, de sebaj, majd lesz valahogy. Aztán a belváros felé közeledve a busz egyszerre csak letér a feltételezett útvonalról, aha, már megint ez az átkozott inbound-outbound probléma. Végül, nagy ide-oda kanyargás után, amelyben végképp elvesztem irányérzékemet egy wat fala menti végállomásra érkezünk. Egy hátsó kapuszerűségen beosonunk, először azt hisszük, hogy a Grand Palace (Wat Phra Kheo) egyik -pillanatra őrizetlenül hagyott- kijáratán sikerült belépti díj nélkül beosonni, de aztán egyre jobban elbizonytalanodunk, mivel mindent újnak látunk. Végül kiderül, hogy a hatalmas fekvő Buddhát is magába foglaló Wat Pho-ban vagyunk, de most olyan részére csöppentünk, amely tavalyi első utunk során valahogy kimaradt.
Vasárnap lévén élénk a forgalom, nem is annyira turisták mint thai kisiskolások csoportjai vannak itt, tanáraik irányításával különböző játék-, tánc-, ének- és zenefoglalkozásokon vesznek részt. A központi watban felnőttek teszik tiszteletüket, letérdelve, arcuk előtt összetett kezekkel háromszor leborulva, majd a nyitott tenyérrel és homlokkal megérintve a szőnyeget. Azt már eddig is tudtam, hogy az arc előtt összetett kéz annál magasabbra kerül, minél tiszteletreméltóbb a köszöntött személy, méltóság. A közelemben ülő thai idegenvezető hölgytől viszont most pontosan megtudom, hogy a hüvelykujj helyzete szabja meg ezt a magasságot: egyszerű ember köszöntése esetén az álat, Buddha tiszteletekor az orrot, a király köszöntésekor a homlokot érinti, azaz a király a Buddhánál nagyobb méltóság! Ez nem annyira meglepő, ha tudjuk, hogy a buddhizmus a keresztény, az iszlám és sok egyéb vallástól alapvetően eltér abban, hogy a buddhista hívő a Buddhát "Istennek tetsző" életvitelével, gondolkodásmódjával önmagában valósítja meg, önmagában hordozza.

Ha már ennyire elkeveredtünk az eredetileg megcélzott watoktól, úgy döntök, hogy inkább a folyó irányába fordulunk, és megkeressük a Tha Thien kikötőt, ahonnan át lehet komphajóval jutni a Chao Phraya túlodalán fekvő Hajnal templomához (Wat Arun). Fejenként 2(!) bahtért átvisznek a túlsó partra, a templom előtt a szokásos turistaváró sátorosok. Hirtelen a nyakamba akasztanak egy kb. kétméteres pythont, a fiatal tulajdonosa elkéri a gépemet, lefényképez és közli, hogy a szokásos 120 baht helyen most "akciós áron", 100 bahtért készült a kép. "Te megbolondultál, öcsi" - mondom neki, majd mutatom, hogy akkor inkább letörlöm a felvételt, O.K.? Erre ő: - "Akkor mégis mennyit adnék érte?" Kiveszek egy 20-bahtost (teventi bát, ahogy ők mondják "angolul"), és máris szent a béke, mehetünk tovább.

Maga a wat elsősorban méreteit ill. hajdani pompás díszítését tekintve impozáns, közelről azonban nagyon látszik, hogy ráférne egy alapos renoválás. Belső terme nincs, csak egy útvesztőszerű, körbevezető nyitott terasz, sehol egy buddha szobor, a főtorony négy oldalán felfelé vezető lépcsők biztonsági okból már évek óta le vannak zárva.
Egy kis hűsítő fagylaltozás és folyadékfelvételt követően visszatérünk a komppal a folyó baloldalára, azzal, hogy -amint mostanáig- a mai további programot is (tőlem egyébként távolálló módon) improvizatív alapon folytatjuk. Mintha az isteni gondviselés is fültanúja lett volna eme elhatározásunknak, a kikötő utcácskájából a forgalmas Thanon Mahathat sarkán egy rokonszenves arcú korombeli pofa szólít le. Ő is tanár, leülünk egy közeli padra beszélgetni, értékeli, hogy egypár szót nyögdécselek a nyelvükön. Érdeklődik további programunk iránt, majd határozatlanságomat látván ajánlja, hogy nézzük meg a közeli Wat Ratchapradit-et, amely szép, de csendes, kiesik a turisták megszokott útvonalából, utána pedig megnézhetnénk a "Royal Lapidary"-t, amit lelkes, de nem túl világos magyarázata alapján valamiféle kézműves központnak értelmezek (sajnos latint nekünk már nem tanítottak, akkor tudhatnám). Meg is szervezi nekünk a fuvart, elmagyarázza, hogy thai árakon visznek, nem kell a sofőrrel alkudozni: 10 baht a wat-ig, ott 20 percet töltsünk (a sofőr kinn megvár), majd 50 baht a "lapidáriumba". Így is lesz: a Wat Ratchaphradit-ban egyes-egyedül vagyunk, csak egy restaurátor lány pingál valamit egy ajtófélfán. Tényleg szép, egy-két képet itt is készítek, éppen indulni akarunk kifelé, amikor bejön egy öltönyös, csontos arcú, kiálló fogú, elálló fülű emberke. Neki is idegenekkel való kommunikációs kényszere van, így -miután eláruljuk, hogy hová készülünk, és hogy tegnap volt a 33. házassági évfordulónk- gratulál, majd lelkesen közli, hogy neki meg tegnapelőtt volt a 15.-ik, ő is elvitte a feleségét a lapidáriumba, azt mondta neki, hogy válasszon akármit, ami tetszik neki, hiszen megérdemli, nap mint nap gondját viseli, ő a gyermekei anyja, stb., stb. -egészen meghatódott saját monológjától (egy kicsit mi is)- mire az asszonyka össze-vissza puszilgatta. Ajaj, kezdem sejteni, mi az a "lapidárium", és amikor a pofa büszkén megmutatja a gyűrűs ujján hordott, ugyanott 5 évvel ezelőtt 15 ezer bahtért vett és most már 48 ezer bahtot erő, apró gyémántkoszorúba ágyazott kék zafírköves aranygyűrűjét, balsejtelmem bizonyossággá érlelődik: megyünk a drágakő üzembe!

A keskeny Thanon Saram Rom utcácskából kijutva a tuk-tuk fergeteges tempóra vált. A Lord Khlong mentén kirongyolunk a Th. Bamrungra, majd a Th. Mana Chai, Th. Lan Luang és Th. Sawanthalok-on északnak fordulva, a Th. Ratchawithi-t keresztezve megállunk egy tágas nyitott udvar előtt. Egy joviális, jólöltözött úr közelít, úgy köszönt minket, mint aki már vártak, bevezet egy kondicionált váróba, hideg itallal kínál. Ennek elfogyasztása után szükségesnek tartom udvariasan de határozottan tisztázni, hogy ugyebár nem valami kényszervásárlásnak vagyunk a leendő áldozatai. Az úr, aki egyébként kezdettől fogva szimpatikus, azonnal megnyugtat, hogy erről szó sincs, vásárolni lehet, de nem kell. Némileg megnyugodva beülünk egy üres vetítőterembe, megtekintünk egy kb. ötperces filmet, amiből kiderül, hogy drágakövet a világon csak az USA-ban, az Uralban, Dél Afrikában és Thaiföldön termelik ki, megismerjük a minőségbiztosítás "4C"-s elvét (color, clarity, cut, carat).
Átfáradunk az eladó térségbe, ahol végeláthatatlan hosszúságban sorakoznak az ékszerészboltokból ismert pultok, üveglapjuk alatt telis tele gyűrűkkel, fülbevalókkal, nyakláncokkal és egyéb, a női nem részéről "nélkülözhetetlen" csecsebecsével. Engem viszont -ha már idecsöppentünk- jobban érdekelne a műhely - a kísérőnk nyomban átkalauzol, és megengedi, hogy fotózzak is! Az órásmester munkapadjához emlékeztető standokon kb. fél tucat fiatal, többnyire férfi dolgozik. Megtudjuk, hogy a kövekre -fajtától függően- kb. 50-80 lapot csiszolnak, végignézzünk néhány további munkafázist is, de az előzőekben látott ékszercsodák azt sugallják nekem, hogy ez csak amolyan bemutató műhely, a valódi manufaktúra rejtve marad a kíváncsi szemek előtt.
Még egy rövid időre visszatérünk az eladó terembe, a kísérőnk ad egy névjegykártyát, és részletesen elmagyarázza, le is rajzolja, merre, és milyen buszokkal jutunk vissza a szállóba. Útközben, az 50-esről 99-esre átszállás előtt veszek a 7-elevenben 37 bahtért egy Changot, és a bolt előtt standoló csirkeárus lánykától egy jó nagy combot, de mielőtt közbeavatkozhatnék, az itteni szokás szerint egy kis bárddal fürgén feltrancsírozza vagy hat darabra, így egy kissé macerás, halevéshez hasonlóvá válik az elfogyasztása. A hotelben felfrissülünk, úszkálunk a szálloda medencéjében, majd átöltözve nekivágunk az esti Bangkoknak, ezúttal ismét tervszerűen.

Megint a 77-es busszal utazunk, de most jóval tovább dél felé a Th. Ratchadamri-n, egészen a Thanon Silom-on lévő, "Sala Daeng" nevű Skytrain (magasvasút) megállójáig. A Silom-on véges végig utcai árusok, lépten nyomon egy VCD-DVD-SEX feliratú kártyát dugnak az orom alá, aztán gyorsan elrejtik tenyerükbe, úgy tűnik, ezt tilos nyíltan árusítani. Andri vesz egy rongytarisznyát, ajándéknak egy sípot és néhány hajtűt egy süketnéma -vagy magát annak tetető- lánytól (látszólag szemét vagyok, de itt -ahogy Lou Reed mondja-énekli a "Last Great American Whale"-ben, a felét sem szabad elhinni annak, amit lát az ember, és semmit se abból, amit hall.) Végre rátalálok a színösszetételében elképzelésemnek megfelelő Chang-os pólóra (fekete alapon eredeti színes matrica), amelyre Chawengen hiába vadásztam. Kemény alku következik: az induló 850 bahtot leharcolom 200-ra. A bangkoki keresztény kórház bejárata előtt néhány méterre megszakad az árusok sora, ezt elhagyva befordulunk egy keresztutcába, és rövidesen megtaláljuk a jó hírű Mango Tree éttermet, amit eredetileg thai dancing ügyében akartunk felkeresni. Ám a délelőtti programmal Andri kíváncsisága kielégült, ma amúgy sincs tánc, csak szerdától szombatig, ráadásul előre kell helyet foglalni, mert mindig teltház van, úgyhogy csak a névjegy cédulájukat kérjük el, majd legközelebb...

Visszafordulunk és végigjárjuk a szórakozó/kurvás negyedet, a Patpong 1 és Patpong 2 utcákat, amelyek feltehetően a világ legnagyobb krómozott rúd felhasználói: a bárok szándékosan félrehúzott bejárati függönyei mögött látható színpadokon mintha leánygimnáziumi tornaóra folyna: a fényes rudak mentén tucatnyi piros vagy fehér tangás, csinos pofijú tini vonaglik. Aztán ott vannak a nyitott útmenti bárok, ahol semmi cicó, nem kell végignézni semmilyen műsort, rögtön lehet válogatni a bárszékeken üldögélő hölgyek között: korosztály, súlycsoport, stb. vonatkozásában egyaránt széles a választék. Sok helyen invitálnak befelé -sajnálkozó arckifejezéssel, kitárt tenyérrel magyarázkodóan mutatok a mellettem bandukoló páromra- mire megértően nevetnek.
A késő estébe nyúló programtól ugyancsak elpilledünk, egy ideig várunk a buszra, de nem bírjuk kivárni, beszállunk egy taxiba, amely taxamétere a dugó miatt többet ketyeg álló helyzetben mint menetközben, így a nem túl nagy távot 74 bahtunk bánja.

Július 19., hétfő

Utolsó bangkoki napunk az előzővel megegyező módon indul, kb. fél tízkor hagyjuk el a szállodát, a 60-as busszal (ami eddig mindig légkondicionált volt, most csodák csodája nem) bemegyünk a szokásos Phetchaburi - Lan Luang útvonalon a Demokrácia emlékműig, ahol kiszállva azzal az eltökélt szándékkal vágunk neki a délelőttnek, hogy felkeressük a tegnapi napra betervezett és végül nem látott két watot. A buszról való leszállás után rögtön feltűnik egy szép park, mögötte egy klasszikus és egy a szokványostól eltérő színű és alakú wattal, útba esik, miért is ne nézzük meg bemelegítésnek ezt? A térkép tanúsága szerint a Wat Ratchanada-t látogatjuk meg, amit végül egyáltalán nem bánunk meg, mert nemcsak a színben, hanem építészetileg is merőben eltér a megszokottól, másrészt a tornyából, amibe fel lehet menni, remekül látszanak a környező épületek, köztük a Wat Suthat és a Wat Saket is, így könnyen ki tudjuk alakítani a bejárási útvonalat ill. sorrendet.

Tovahaladva a Thanon Mana Chai-n útbaesik az éppen teljes rekonstrukció alatt álló Wat Thepthidaram, ennek udvarán éppen csak áthaladunk, lerövidítve ezzel a Soi Samran Rat-on a Wat Suthat felé vezető utat. Rövidesen kiérünk a Sao Ching Cha (óriáshinta) terére, átkelünk a forgalmas Th. Bamrung-on, és a tér felőli bejáraton bemegyünk a Wat Suthat udvarára. A bejáratnál kifüggesztett tájékoztatót igazolva a nagy -elsősorban hazai- látogatottság ellenére a hely nagyon csendes, meditációra alkalmas, gyönyörű az udvar fényes márványkövezete is.
A tér Samran Rat felőli sarkán levő, népszerűnek tűnő teázóban megiszunk egy kávét, egy nagy adag jeges és egy meleg teát, a jégből annyi van, hogy ez utóbbit is simán jeges teává konvertáljuk. Egyik sem extra ízletes, de szomjoltó, és az egész csak 35 bahtba került. Visszatérünk a Th. Bamrong Muang-ra, t.i. a közelben csak itt lehet átkelni az Ong Ang klong túlsó partjára. A híd után rögtön balra fordulva a Th. Boriphaton, lemegyünk a Wat Saket előtti hatalmas mesterséges dombra épült Phu Kao Thong-ig, az Aranyhegyig (Goldent Mount). A pesti új Nemzeti színház melletti Bábel toronyhoz hasonló módon, egy spirálisan körbefutó lépcsőn lehet feljutni a tetején levő kilátóteraszra, ahonnan jó kilátás van az egész városra.

Ezután már mindkettőnket enye "watmérgezés" kerülget, tehát magát a Wat Saket-et már nem tekintjük meg. Menjünk tovább, ki a Siam térre -nézzük csak a térképet, mivel is?- a 47-es tűnik nyerőnek. Már jön is, nem fékez le teljesen, csak lassít, amúgy bangkokiasan menetközben ugrálunk fel. Légkondis, a jegyváltáskor rutinosan mondom a kalauznak a célállomást, mire ő az éppen visszafelé kanyarodó buszunk fara felé mutat. A fene vigye el, sikerült a befele menőre szállni, pedig a busz érkezési irányából ill. a megálló tájolásából pontosan az ellenkezőjére lehetett számítani. Két percen belül abban a megállóban találjuk magunkat, ahol reggel a 60-asról leszálltunk, na akkor viszont menjünk még egyet, mert onnan már csak 100 méterre van a Khaosan, kezdjük akkor az ajándékvásárlást itt. Nem is rossz ötlet, néhány újabb blúz és Changos póló is kerül birtokunkba, mivel a tegnap beszerzett annyira XXXL-es, hogy az inkább otthonkának lesz jó. Veszünk még néhány halcsontból készült szobrocskát (amiket már Pesten is lehet kapni, de emezek "origináltak"...).
Visszamegyünk a széles Ratchadamnoen Klang-ra, várjuk, várjuk -most már a jó irányú- 47-est, de csak nem jön. Néhány elvetélt kísérletet követően végre egy (angolul is) tanult nőtől sikerül megtudakolni, hogy a 15-ös is jó nekünk, nem hiába, mert ez jön előbb. A busz a Lan Luang-ról hamar jobbra kanyarodik a Chakkaphadi Phong-ra, majd balra az egyszer már megjárt Th. Bamrung Muang-ra, amely a Phadung Krung Kasem klongot keresztezve Rama I. néven fut tovább kifelé a városból.

A Siam Center-nél szállunk le, nem tudom, más hogy van a Siam térrel, én kétszer voltam itt: először és utoljára: A megannyi áruház méretes épületei közé beszorított- magasvasút behemót betonrengetege még a teljesen egészséges emberben is enyhe klausztrofóbiát vált ki. Bemegyünk a "Centrum áruház"-ba, de a hazainál ötszörte olcsóbb kontaktlencse folyadékon kívül semmi számunkra érdekeset nem találunk, legalább megebédelünk egy -a thai diákok által szemmel láthatóan népszerűnek tartott- gyorsbüfében. Andri még benéz egy kozmetikai részlegbe, én addig kint lebzselek, éppen leülni készülök a padra egy, a homlokát fáradtan támasztó fiú mellé - "szia!" -nagyot néz- hát nem a kijevi reptéren megismert Attila?! Szóval tényleg kicsi ez a világ -közben megjönnek a csajok is- és mivel odakint -először ittlétünk alatt- kiadós zuhé ered el, egymás szavába vágva lelkesen meséljük élményeinket.

Ideje a szállóba indulni, holnap úgyis ugyanazokkal a gépekkel repülünk haza, lesz időnk még beszélgetni. A hotelben lepakolva, felfrissülve elindulunk egy utolsó, közeli portyára: az utcán eszem egy sült makrélát egy nagy Changgal, aztán még az itteni közeli kedvenc kajáldánkban egy tál pirított kesu diót egy nagy Singhával, kicsit forog velem a világ. Ebben az enyhén illuminált állapotban még egy utolsó masszázsra is betérünk, engem felkísérnek egy emeleti szeparéba, ahol a hálókocsik éjjeli világításánál is szerényebb fény pislákol. Egy puha, ám erős kezekhez tartozó, andalítóan búgó hang szólongat, kérdezget időnként, hogy oké-e. Juj, de mennyire is oké, a két merőben eltérő jellegű sör hatására megoldódik a nyelvem, hol angolul, hol thaiul viccelődök, kedveskedek a korával, súlyával, megjelenésével és státuszával egyaránt elégedetlen, pufók arcú, 32 éves, 70 kilós teltkarcsú nőnek, aki remekül végzi a dolgát, miközben én kéjesen nyögdécselek, ő felszabadultan kuncog. Amikor azonban a kezelés végeztével levonulunk a földszintre, gyorsan "visszahúzódik csigaházába" -felteszi szemüvegét- és már hiába mosolygok rá, villámgyorsan visszakomolyodik keserű való világába.

Még egy rakás ajándéknak szánt nasit akarunk venni az időközben bezárt szatócsboltban -kétségbeesve szólítgatjuk a behúzott rácson keresztül a bent pakolgató nénit, aki kedvünkért újra kinyit. Nem bánja meg, két percen belül 240 bahtnyi csomaggal távozunk. Na de most már tényleg gyorsan vissza a szállóba, mindezt még el is kell pakolni, meg korán kellene lefeküdni, hiszen az előttünk levő éjszakát már nem aludhatjuk végig.

Július 20., kedd

Hajnali kettőkor (otthon még előző esti 9 óra van) csörög a mobil, alig aludtunk valamit (csak éjfélre sikerült mindennel készen lenni), de máris kelni, sőt útrakelni kell. Fél háromra egy-egy tea és kávé után nagyjából magunkhoz térünk, háromkor kicsekkolunk a Bangkok Palace-ból, és pontban fél négykor előáll a megbeszélt taxis. Az éjszakai tarifa 300 baht, nem is nagyon érdemes alkudozni, ahogy később másokkal egyeztetünk, őket sem vitték ki olcsóbban. A reptéren már a szokásos rituálék következnek: a csomagok átvilágítása és leadása után befizetjük a fejenkénti 500 baht reptéri illetéket, bekerülünk a vámmentes áruk végtelen birodalmába, de mivel már csupán 230 baht lapul a tárcában, csak egy angol keserűcsoki-pasztillás csomagra futja (ez -mármint a csoki- hiányzott a két hét alatt a legjobban). Elindulunk a Kijevig tartó kilenc és fél órás útra, ukrán szinkronnal végignézem a Forest Gumpot, amely még így is megindító. Már nagyon unom a lehúzott redőnyök által kreált "műéjszakát", mögöttem valaki már felhúzta és nem szóltak rá, így én is kissé felhúzom a sajátomat -alattunk az eddig csak sötétben látott, lakatlan bolygóra emlékeztető észak-pakisztáni, afganisztáni majd iráni hegyek, utóbbiak helyenként egy-egy mély kanyonnal szaggatva, ezek mélyén élénken csillogó zöld folyók kanyarognak. Egy-két óra múltán a táj fokozatosan ellaposodik, nagy kiterjedésű, művelt parcellák jelennek meg -ez már minden bizonnyal Turkmenisztán Káspi tó keleti partjaihoz közel eső része. Átrepülünk a Káspi tó felett, sorra következnek a régió iparvárosai -Dnyepropetrovszk, Donyeck, majd a dobhártyán jelentkező enyhe nyomás jelzi, hogy elkezdtünk alább ereszkedni, menetrendszerűen megérkezvén Kijev Borispol repterére.

A reptéren a transzfer irányába igyekezvén rögtön lekapcsolnak minket -és még vagy nyolc másik magyart- mivel nincs beszállókártyánk a csatlakozó járatra. Egy ideig váratnak, aztán beterelnek egy külön helységbe, ahol már mások -feltehetően hasonló státuszú, csak egyéb nemzetiségű egyének- is várakoznak. Egy pult mentén álldogálunk, mögötte hárman is kavarják a levegőt minden kézzel fogható eredmény nélkül. Az útlevelünket elszedik, de hallhatóan nem velünk foglalkoznak, ennyit azért értek az oroszhoz igen közeli ukránból. Végül dolgavégezetlenül és minden magyarázat nélkül visszaadják útleveleinket -beszálló kártyánk továbbra sincs- szóval tiszta Epepe. A Pestre induló gép indulásáig még majd két óra van hátra, gondolom nekik se érdekük, hogy itt maradjunk, így nem izgatjuk magunkat különösen. Aztán, ahogy közeledik az indulás pillanata, hirtelen mindenkinek meglesz a beszállókártyája, a váróteremben alig töltünk 10 percnél többet. A gép pukkanásig tele, inkább külföldiekkel mint hazatérő magyarokkal. Felszállás, etetés, leszállás, ez igazán gyors menet volt. Közben már halljuk a helyi idő és hőmérsékleti adatokat: 15:25, +31 fok -hát itthon sem fogunk fázni.

                                 ******************

Epilógus:

Ez az utunk is kiválóan sikerült, a legkisebb kellemetlenség sem ért minket. Kis eltérésektől eltekintve immár harmadszor jártunk végig csaknem ugyanazokat a helyeket, mégis sok újat láttunk, tapasztaltunk, mindezt az egyre növekvő hely- és szokásismeret megnyugtató érzésével. A tervezett hosszabb kintmaradást ugyan munkahelyi kötöttségek miatt még nem sikerült megvalósítani, de ami késik, nem múlik. Az élmények e pillanatban még frissek, nem engednek teret a jövőre vonatkozó konkrét terveknek, csupán körvonalazatlan álmodozásoknak arról, hogy legközelebb is Délkelet-Ázsiát célozzuk meg, legyen az Laosz, Kína, Malajzia, Vietnam vagy akár újra Thaiföld.