Az alábbiakban a családnak hazaküldött e-mailek alapján összeszerkesztett valamint fényképekkel, árakkal, linkekkel és egyéb hasznos információval kiegészített beszámoló következik.
Szilveszter napja. Még mindig nem akarom elhinni. Míg mások az esti bulira készülnek, készítik elő flancos ruháikat, mi a hátizsákjainkat pakoljuk, a világos vászonnadrágot, pólókat, vászoncipőt, stb. keressük elő. 24 óra múlva Thaiföldön vagyunk, alig több mint kilenc hónapon belül másodszor. Olyan ez, mint a narkó, aki egyszer ott járt, az újra és újra visszakívánkozik.Érdeklődve várjuk, hogyan fogjuk köszönteni az éjfélt, újabb csalódás: a kapitány tárgyilagos (fád) hangon csak annyit közöl, hogy Zürichben néhány másodpercen belül éjfél lesz... Néhány utas megereszt egy-egy elhaló "Happy New Year"-t, mi ezek után a second service alkalmával rendelünk 2 üveg pezsgőt, és kettesben ünnepelünk egy jót.
Egészen a Káspi tóig követem a repülési útvonalat. Meglep, hogy a Fekete tenger déli (török) partja mentén még hajnali kettő-három óra táján is mennyire összefüggő a fényfüzér, igaz most mindenütt fenn vannak és ünnepelnek. Ezután sikerül valamit aludni is, de már alig várom, hogy a reggeli lámpagyújtást követően felhúzhassam a fényzáró redőnyt, és ismét megcsodáljam a Himalája déli lejtőiről az Indiai óceánba igyekvő Irrawaddy kiismerhetetlen kanyarulatait és mocsaras, kilenc deltából álló torkolatát.A Bangkoki reptéren elvégezve a rutinműveleteket (WC, ruhaváltás, pénzváltás) felliftezünk az indulási szintre (3. emelet), ahol sorban állás nélkül, ráadásul némileg olcsóbban jutunk taxihoz. A 40 Bahtos tollway pluszköltséget vállalva pillanatokon belül 140-nel suhannunk a város felé, így a gép leszállását közvető egy órán belül már a Bangkok Palace-ban vagyunk, sőt hamarosan már lenn úszkálunk a szálló medencéjében. A színvonal össze sem hasonlítható a tavalyi "nyomortanyai" szállásunkéval, ugyanakkor megfizethető (2 személy, 2 éjszaka, svédasztalos reggeli 11700.- Ft-ért), tudom ajánlani. Estefelé kimegyünk az utcára, egy közeli étkezdében pad thai-t eszünk, és értékes információkat gyűjtünk a körzet tömegközlekedési eszközeivel kapcsolatban. Vacsora után kiballagunk a New Phetburi útra, és a 60-as (légkondicionált) busszal (24 Baht/fő) bemegyünk nosztalgiázni a Khaosan-ra. Visszafelé a kalauz félreértésből egy megállóval korábban szállít le a buszról. Bár itt a megállók kb. a pestiek két-háromszorosára vannak egymástól, nem tragédia, így legalább jobban megismerjük a környéket, a Pratunamot. Útközben egy pazar és a többi kiadáshoz képest méregdrága dán fagylaltkölteménnyel (66 Baht) zárjuk a napot.
A kiadós reggeli után újra kinn vagyunk a New Phetburi-n, és várjuk a 72-es (nem légkondicionált) buszt. A felszállási taktika nagyban hasonlít a Sydney-ben tapasztaltakra: buszmegállót jelző tábla ugyan van, de ha egyszerre több (akár négy-öt!) busz fut be, ember legyen a talpán, aki meg tudja tippelni, hogy hol fog az övé megállni. Ilyenkor elkezdődik a szaladgálás a buszok mentén, csoda, de végül senki sem szokott lemaradni. Az útikönyvekben írtakkal szemben a busz nem zsúfolt, még ülőhelyünk is van, a végig leeresztett ablakoknak (na meg a januári enyhébb időnek) köszönhetően kellemes a klíma. A gyöngyház berakású pléhdobozkát minduntalan rázogató kalauz nevetséges 7 Bahtot kér a két(!) jegyért.
A Wat Benjamabophit-nál szállunk ki, ez a carrarai márványból készült templom nem akkora kiterjedésű mint a turistaközpontban fekvő Királyi Palota és a Wat Pho, szépsége azonban megkapó. Hamar bejárjuk a mindössze féltucatnyi objektumból álló, kis kerttel és az azt átszelő klongból álló kolostort.Visszaszállunk a 72-esre, elmegyünk egészen a végállomásig (Thewet), ahol először a járdát teljes egészében elfoglaló zöldségpiacon vágjuk át magunkat. A kikötő felé jobbra fordulva elsétálunk a sok érdekes növényt, állatot és szobrot felvonultató virágpiac mentén. A theweti kikötőben a hajóra várva figyeljük amint a halak százai a bedobott szárazkenyér darabokon marakodnak, ezeket kimondottan ebből a célból árusítják az ott a várakozó turistáknak.
Megjön a hajó, amire -ahogy már szerencsére tudjuk- szinte menetközben, élénk sípszó kíséretében kell felpattanni. Most azonban hosszasan utazunk (13 megállót, fejenként 10 Bahtért), így útközben van idő szemrevételezni a partmenti létesítményeket. Egészen a Memorial hídig utazunk, innen nem messze kezdődik a kínai negyed, ahol az internetről letöltött javasolt bejárási útvonalat követve teszünk egy hosszabb sétát. Férfitársaságnak nem tudom igazán jó szívvel javasolni ezt a vidéket, egyik "rongyos" bolt éri a másikat, turkáló turkálót, egy idő múlva pedig az utca (Sampang Lane) annyira leszűkül, hogy az ember már csak ellenkező irányba igyekvő emberáramlat leküzdésére tud koncentrálni. Kimenekülünk a párhuzamos de sokkal tágasabb Yaowarat útra, és ezen hamar elérjük az 5 és fél tonnás, fényesre suvickolt Arany Buddhát őrző Wat Traimitot.
Közelről meglessük a thaiakat hogyan tapasztgatják a buddha szobrocskákat aranyfóliákkal, röviden megpihennünk majd visszafordulunk a folyó felé, és egy hajóállomással lejjebb szállunk fel a Thewetbe visszamenő hajóra. A virágpiacon már az idefelé vezető úton kinéztünk egy aranyos, homokkőből készült, kényelmesen elheveredő "fiú békát", most nagy örömünkre felfedezzük a partnerét is, így -bár ettől fogva jó négy kilóval nehezebb a zsákom- az út további részét ők is végigutazzák velünk. Kellemesen kifáradva érünk vissza a szállodába, a medencében egy újabb kilométert nyomok le, bepakolunk, készen vagyunk a holnapi továbbutazásra.
A reptéren alkalmazott taktikához hasonlóan nem a szállodában rendeljük meg taxit (500 Baht-ért), hanem a bejárata elé éppen begördülő, új lakót hozó taxissal vitetjük ki magunkat 200-ért. (Bekapcsolt mérőórával csak 130 lenne, tudjuk be a különbséget borravalónak...). Ko Samui-ra a Bangkok Airways visz majd le minket, nem egy olcsó légitársaság, a check-in-nél még fejenként 100 Bahtot legombolnak rólunk -állítólag a terrorizmus elleni harchoz való hozzájárulásként- viszont a váróban ingyenes az internet és a büfé, idő pedig mindkettőre van bőven, mivel a járatok "menetrendszerűen" késnek.Leszálláskor ismét sikerül néhány képet készíteni Phangan keleti partjáról, és most a samui reptéren is kéznél van a fényképezőgép. Samuin érdekes módon a taxis árajánlat a bangkokinak éppen fordítottja: a reptéren megrendelt mikrobusz a Nathoni kikötőig csak 250 Baht, míg a reptér előtt kínálkozó magántaxisok 600 Bahtért akarják az embert bepalizni. Nathonban megvesszük a hajójegyeket Thong Salába (115 Baht/fő), és mivel a hajó a múltkorinál fél órával korábban (16:30-kor) indul -na meg a repülőgép késése miatt- alig kell valamit várnunk, csak még felhívjuk Jimet, hogy elénk jöjjenek a kikötőbe, és már hajózunk is.
A Had Saladra levezető út újabb 50 méteres szakasza kapott szilárd burkolatot, az öbölben újabb két luxusreszort nyílt -nem túl nagy örömünkre, mivel légkondicionálóik annyira leterhelik a hálózatot, hogy a konyhai ill. fürdőszobai neonlámpáink olykor nem akarnak beindulni. Ismét a No.1. bungalót kapjuk, szinte úgy érezzük, mintha hazatértük volna. Kicsomagolunk, kiakasztom a függőágyamat, közben besötétedik, elindulunk a My Way-be vacsorázni. Viszem magammal Moby 18-as albumát, amit éppen itt hallottam először és szerettem meg. Maryland fish, tomato salad, big Chang és a végére egy adag banana cookie - mi mással is lehetne az előttünk álló egy hetet elkezdeni...
A reggelit azért otthon, az Asia bungalows-nál fogyasztjuk, two tee, two coffee and two scrambled eggs on toast (160 THB zusammen), a mama jó nagy adag teát és kávét ad, és ő csinálja a legfinomabb rántottát. Az öbölbeli infrastrukturális fejlesztések egyetlen előnye, hogy az általunk nem túlságosan kedvelt "Közért" mellett nyílt egy utazási irodával kombinált élelmiszerbolt, ráadásul a minket fogadó fiatal lány igen kedves és jól beszél angolul, így a részletek tisztázása után azon nyomban meg is rendeljük másnapra a taxit és a hajójegyeket a
Ko Tao-i kirándulásunkra.Ezek után átsétálunk előbb Had Yao-ra, de mivel azt már tavaly bejártuk, kisvártatva továbbindulunk a még egy öböllel délebre fekvő Had Son-ra. Ez egy sokkal kisebb, zárt, az úttól meredek lejtővel elhatárolódó igen hangulatos öböl, ahonnan még januárban is lehet a naplementében gyönyörködni (sajnos Had Saladon ilyenkor az öblöt balról határoló sziklák mögött bukik le a Nap). Befekszünk az egyik étterembe egy Ice Coffee-ra, sajnos közben a TV-ben egy ugyanolyan piff-puff megy mint otthon szokott, ráadásul a sztereó hangot kitették bazi nagy hangládákra, nemigen lehet itt relaxálni.
Hazatérés után belemélyedek az utazási irodában felszedett Ko Tao brossurába, előveszem a részletes 1:25000-es térképet, és elkezdem tervezni a holnapi kirándulást. Nagyjából 5 óra szabadidőnk lesz a szigeten, ezalatt szeretnék egyrészt felmenni a 300 m magasan fekvő Two View kilátópontra, ahonnan egyszerre látható a sziget keleti és nyugati partja, majd a hátralevő időben sznorkelezni egy, a kikötőhöz közeli öbölben.
07:50-kor előáll a Green Papaya reszort taxisa, aki bevisz minket Thong Salába. Némi késéssel megérkezik Samuiról a Lomprayah katamaránja, amelyről néhány perccel 10 után szállunk ki Ko Tao Mae Hat kikötőjében. Egy közeli kávézóban megreggelizünk, majd nekivágunk az útnak. Kezdetben betonúton haladunk, így alig több mint fél óra elteltével a térkép szerint már félúton vagyunk. Sejtem, hogy a nehezebb része még hátravan, de hogy mennyivel nehezebb, azt csak egy újabb félórával később derül ki. Az út elfogy, egy helyen még egy közelben dolgozó ember útbaigazít, nem sokkal ezután viszont már gyakorlatilag arra megyünk, amerre a dzsungel a legkisebb ellenállást fejti ki. A helyzet kritikus, egy idő múlva ugyan kiérünk a sűrű növényzetből egy, a térkép által "dirt track"-nek becézett, hajdan talán útnak minősülő, most viszont egyméteres vízmosásokkal folyamatosan felszabdalt erdei vágatra, amely meredeken kanyarog felfelé az égnek, és habár a térkép alapján tudom, hogy hol lehetünk, gyakorlatilag megjósolhatatlan hogy mi van még hátra. Jó tíz percig mászok felfelé a kegyetlen nehéz terepen, végül felérek, egy ideig gyönyörködöm, fényképezek. A hegytetőn elhagyatott bungaló van, mellette esővizet gyűjtő tartály, amelyből cső vezet a túlsó lejtőn fekvő, szintén lakatlannak tűnő kunyhókhoz.Visszafelé valamivel gyorsabban haladunk, de azért nem annyira mint elterveztem. Szűk két óra van hátra, de amire visszérünk a partra, már csak alig több mint egy. Gyorsan megiszunk valamit egy parti kajáldában majd elnyargalok a kikötőtől délre fekvő Jansom öbölbe, amely előtt fekvő Three Rocks formáció izgalmas sznorkelezést sejtett. A víz tisztasága még valamivel jobb mint Phanganon, a halfajok is változatosabbak, egyedül a korallvilág -legalábbis itt, ebben a kis öbölben- nem ér fel a Phanganon látottakkal. Tetszik a hely nyugalma, elszigeteltsége, az LP riogatásai ellenére van szabad hely (nem búvaroknak is), még "peak season"-ban is.
Visszamegyek a hajóállomásra, a katamarán most időben indul, Phanganra visszaérve megkérjük a taxist, hogy álljon meg a piacnál, ahol veszünk egy rikítóan sárgabelű görögdinnyét (80 Baht) és egy hatalmas fürt banánt (28 Baht). Had Saladra megérkezve pedig még egy óriási ananászt (90 Baht) is, úgyhogy a hátralevő napokra megvan a nélkülözhetetlen gyümölcsellátmány.
Este a My Way-ben valaki más teszi be a CD-jét a HIFI toronyba, ez a zene is piszok jó. Odamegyek a közeli könyvespolchoz, amely roskadozik az angolszász turisták által hátrahagyott legkülönfélébb paperback kiadványoktól, közben röpke pillantást vetek a CD tok borítójára: Coldplay - A Rush Of Blood To The Head - még nem hallottam róla, de ezt is meg fogom szeretni és szerezni.
Fürdéssel, sznorkelezéssel, olvasással, kellemes semmittevéssel ütjük el a napot Had Saladon. Vízalatti fényképezőgépet végül elfelejtettem venni, így a fényképezést úgy oldom meg, hogy a "modelleket" kis időre kihozom a partra, majd fényképezés után visszaviszem őket lelőhelyükre.Közben folyik a "megyünk-nem megyünk este a Full Moon Party"-ra csendes tipródás. Nem igazán erőltetem, de amikor délután kikerül a partra egy hirdetőtábla "Boat to Full Moon Party, one way 150 Baht", egy utolsó kísérletet teszek: lám milyen kényelmesen, háztól házig, telihold mellett romantikusan hajókázva mehetünk - ezt nem lehet kihagyni. Este fél nyolckor, sötétben mezítláb indulunk a sekély vízből kinyúló földnyelven az apály miatt a parttól 200 méterre álló hosszúfarkú csónakhoz. Az utat néhány segítő világítja meg elszáradt kókuszpálma meggyújtott ágaival, a fényt a legyezés szaporaságával szabályozzák. Néhány méterrel a csónak elérése előtt a fények sajnos kialusznak, így a talpunkat kissé felnyiszatolják a koralltörmelékek, de ami még ennél is kellemetlenebb, hogy apró szemerkéléssel elered az eső, és már tudjuk, hogy ez errefelé mit jelent... Még benn sem vagyunk a -zátonyon közben megrekedt- csónakban, amelyet közös erővel igyekszünk a mélyebb vízbe kitolni, amikor is alsónadrágig-bugyiig csuromvizesek leszünk a kitört felhőszakadásban. Mindenki kitart és mókásan igyekszik felfogni a helyzetet, csak egy idősebb német úr a thai prostijával menekül vissza a partra. A csónak sebesen elindul, itt tartózkodásunk alatt először enyhén fázom, leveszem a trikómat, kicsavarom, majd zászlóként lebegtetve csaknem kiszárítom az úton.
A party nem okoz csalódást, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy azon érdemes lenne részt venni. Ezen a ponton vállalom a sznobságot (t.i. hogy csak azért vagyok itt, hogy elmondhassam, hogy itt voltam). Egy életen át bánnám, ha nem jövök el, és nem győződök meg saját szemmel elképzelésem helyességéről. Pontosan az fogad, amire a netes beszámolók alapján számítok: tökéletes szervezetlenségben, egymástól elszigeteletlenül, szinkronizálatlanul bömbölő, de legalább műfajilag közeli zene terjeng az egyes éttermek elé egymásra pakolt szekrény méretű hangládákból. (Röviden összegezve: a Budapesten nyaranta megrendezett hajógyári Szigetfesztivál összehasonlíthatatlanul érdekesebb és színvonalasabb esemény.)
A tömeg egy része (így mi is) fel alá járkál, hátha valami érdekeset lát, másik fele meg alacsony padokon üldögél és piál. Egyesek félholtra részegedve feküdnek egy-egy büfé közelében, a hosszú part mentén pedig állandóan legalább két tucat hapsi vizel az apályos tengerbe.. A happeningben a teliholdnak -bármennyire is virít az időközben teljesen kitisztult égen- vajmi kevés szerep jut. Egyetlen igazi látványosság a szép számmal felvonuló tűztáncos, akik közül nem egy profi módon kezeli a mindkét végén meggyújtott egy, vagy az egy-egy végén meggyújtott két botot. Hajnalig, a napfelkeltéig szeretnék maradni, de engedek a velünk utazó nyolcfős, fiatalokból álló társaságnak, akik 1-kor akarnak visszamenni, ebben állapodtak meg a thai csónakosokkal.
Hajnali 1-re tehát visszamegyünk a csónakhoz, rajtunk és a két thai fickón kívül egy ideig senki. Egy idő múlva megjelenik a társaság fele azzal, hogy a többiek meggondolták magukat és maradnak. Rosszízű vita veszi kezdetét, a hajósok tőlünk követelik a várt teljes bevételt, a fiatalok hajlandók valamivel többet adni, de az nekik nem elég, erre a társaság besokal és szitkok közepette lelép, csaknem verekedés tör ki. Mi (már) nem vagyunk olyan fürgék, a csónakban rekedünk, és a fiatalok biztatása mellett csak lassan kászálódunk le a csónakról. Ekkor váratlan fordulat következik be: a thaiak felajánlják, hogy minket kettőnket hazavisznek, mégpedig az eredeti összegért. Többször rákérdezek, hogy jól értem-e, nem világos a motivációjuk, hiszen mindketten idevalósiak, tehát hazavitelünk után az üres csónakkal még vissza is kell jönniük. Talán a korunkat tisztelik, mindenesetre úgy mint tavalyi sziget körüli túrán, ismét több mint 30 kilométert utazunk kettesben egy kb. húszszemélyes csónakban.
Hazaérve sajnos rá kell döbbennem, hogy a fényképezőgépem megsínylette a kalandos odautazást: hiába dugom rá a töltőre, a töltésjelző LED nem gyullad ki. Utána napokig szárítgatom, fújatom a ventillátorral, semmi nem segít. Szóval több fotó az útról sajnos nem készül, szerencsére legyen mondva a szebb látnivalókat sikerült megörökíteni, és az az érzésem, hogy nem most sem utoljára vagyunk itt.
Késői fekvés után késői kelés, édes semmittevés, csak délután indulok el a vízen észak felé. Tavaly csak egy Mae Had előtti sziklacsoport mellett megbúvó elhagyatott kis homokpartig merészkedtem, most is megállok itt, de most egy nomád társaság tanyát ütött itt, így rögtön továbbúszok Mae Had hosszú, egyenes, bungalókkal benépesített partjáig. Végigsétálok a homokos, szinte néptelen parton, a szemben levő Koh Maa szigetre való rálátás miatt festői képet némileg rontja az esős időszakban idetorkoló, most azonban épp a torkolatnál elapadt folyó, amely így egy poshadó tavacskában végződik. Elérem a közeli kis Koh Maa szigetre vezető keskeny, mintegy 100 m hosszú homokos földnyelvet, amely az árapály függvényében hol kiáll a vízből néhány centiméterrel, hol ugyanennyivel a felszín alatt marad. Most éppen felemás a helyzet: a parthoz ill. a szigethez közeli néhány méteren kilátszik a vizes homok, középtájt bokáig-vádliig ér a víz. A túlodalon a sziklás part mentén elsétálok az ott levő egyetlen reszort néhány szerény bungalója előtt, majd belemerülök a vízbe, végigbogarászom a vízalatti világot, egészen a sziget nyílt tenger felőli csúcsáig. Szép korallok és változatos halfajok vannak errefelé is. A vízről Phangan felé visszanézve komor felhőket látok a hegyek felett, gyerünk gyorsan vissza, Had Salad innen most már több mint 2 km-re van.
A tegnapihoz kísértetiesen hasonlító nap, annyi különbséggel, hogy most déli irányba úszom el a közeli -még Had Yao előtti- Had Kruad és Had Thian beachek feltérképezésre. A szárazföld felől ugyanis annyira meredek utak vezetnek le ebbe a két szomszédos öbölbe, hogy semmi kedvünk nem volt azokat gyalogosan megközelíteni. A két öböl szorosan egymás mellett van, Had Thian partja sziklatömbös, a korallmező itt ezért egészen partközelig húzódik. A bungalók a meredeken felfutó, ugyancsak sziklás hegyoldalon állnak, az egész nem tünik túl barátságosnak, de a kb. féltucat bungaló zöme lakott. Kiépített lejáró nincs, de van olyan hely, ahol a gömbölyded sziklákon viszonylag egyszerüen be lehet jutni a vízbe.Had Kruad-nak egy csinos kis homokpartja van, a vízben azonban -egész partközelben is- rengeteg a koralltörmelék. A zárt öböl meghitt hangulatú, baloldalán kilenc jobb minőségü bungaló áll, ezek -egy kivételével- mind foglaltak, jobboldalán öt igen szerény nádfedeles kunyhó, ezek viszont mind üresek, lelekatoltak. Középen egy vendéglő, néhány takarítgató vagy tétlen bennszülöttön kívül az előtte asztalnál három vendég, másutt sehol senki. Mivel most már igen sok reszortot jártam és néztem végig foglaltság szempontjából is, és most ráadásul ép a "peak season"-t jegyzik, mindenkit megnyugtathatok: nyugodtan elindulhat Phanganra akármikor, akármelyik helyre, biztos, hogy nem a parton kell töltenie az első éjszakát; még Had Rin-en, a Full Moon Party éjszakáján is láttam "Rooms to rent" feliratokat.
Koh Phangantól való búcsú napja. A Seatran korai 7:30-as hajójával szeretnénk átkelni Samuira, ahol csupán három éjszakát töltünk, emiatt jó lenne egy teljes napot magunk előtt tudni. A már említett Had Saladi "utazási irodában", ahol a jegyeket elővételben rendeljük viszont kiderül, hogy reggel csak a Songserm-nek van járata, az még egy félórával korábban indul, ami már túl korai kelést követelne tőlünk. Így ismét csak a "serious company" (Lomprayah) katamaránjára fanyalodunk, amely formáját hozva 11:30 helyett 12:10-kor hagyja el Thong Salát, jó drága (250 Baht), igaz hogy piszok gyors és az árba bele foglaltatik a bungalóig (Free House, Bophut) való transzfer is. Tavaly ugyanez a hajó Samuin Mae Nam-ra futott be, most a Big Buddhához, ha a profik közül valaki tudja, honnan lehet megtudni, hogy a hajó ellenirányban (Samui -> Phangan) melyik kikötőből indul majd vissza, az kérem írja meg nekem!
Ahogy már előre sejtettem, Samui nem Phangan, Bophut nem Had Salad és a Free House nem Asia bungalows, noha a szállás 100 Bahttal, a kaja pedig elképesztően drágább (majd a duplája), hűtő nincsen, a beachfront bungi ablakai mocskosak, az ágy feletti nyitott pálmalevél-fedeles tetőn pedig madarak mászkálnak, aminek következtében apró levéldarabkák hullanak lágyan alá.Azért legyen valami pozitív élményünk is, kicsomagolás után elindulunk a parton megkeresni a lányom által ajánlott masszírozó kislányt. Nálam vannak a róla készült fényképek, hamar rátalálunk, ahogy közeledünk riadtan figyeli, miért nézegetjük felváltva őt és a kezünkben lévő papírokat, amikor azonban megmutatjuk neki és kolleganőjének a fényképeket, hatalmas vihorászásban törnek ki, kb. úgy mint a bennszülöttek, akik életükben először pillantják meg magukat egy tükörben. Rögtön fel is fekszem az egyik masszírozó helyre, ekkor a másik kislány meglátja a sok mezitlábas mászkálástól elkérgesedett talpamat, és minden egyeztetést mellőzve ő is nekem esik - életemben először két nő dolgozik rajtam :-)). Hát mit meséljek: akik már masszíroztattak Thaiföldön, azoknak felesleges, akik meg nem, azoknak ezt az élményt nehéz szóban átadni; az ember szinte félálomba szenderedik, a kókuszolajjal való bekenéskor előjönnek a csecsemőkori fürdetés utáni gondozás emlékképei, kb. fél óra elteltével pedig mintha a túlvilágról hallanám a dallamos "hellóóóó, turn to back, pleeeease"-t, nem lehet igaz, még a fele hátravan, a vége felé jön a fejmasszázs, jujj de borzasztóan jó, nem csoda, hogy egy tiszta egyórás fejmasszázsért még egy százassal többet (300 Bahtot) kérnek el.
A masszázs után felkerekedünk megismerni egy kicsit a környéket, és feltérképezni a tervezett Ang Thong Marine-beli kirándulásunk befizetési lehetőségeit. Bophut egy hosszú szalagfalu, eléggé messze lakunk a kikötő körüli központtól (7-Eleven, ATM, stb.), de közben több utazási iroda árajánlatát bekérve sikerül egy elfogadható árút (750 Baht/fő oda-vissza taxi transzferrel a bungaló és kikötő között) találni, ráadásul a perthi származású fickó érthetően beszél angolul, és minden hülye részletkérdésemre türelmesen válaszol. Biztos vagyok benne, hogy holnap -ha a pillanatnyilag szeles, bizonytalan idő ellenére egyáltalán sor kerül rá- itt fogom holnap a kirándulást befizetni, sőt esetleg kocsit is itt fogunk bérelni.
A visszafelé vezető utat a part mentén tesszük meg, és közvetlenül mielőtt hazaérnénk, megfog a bungalónk melletti Cactus reszort éttermének hangulata, így ide telepszünk le vacsorázni. Ugyan ez sem olcsóbb a Free House étterménél, de van egy internetes kuckója, ahonnan 1 Baht/perc-ért leadhatjuk gyermekeinknek a legfrissebb híreket, kellemes zene (Beth Orton) szól, és végre megkóstolhatom a barracudát.
Pihenőnapot tartunk, ringatózunk a habokban, sütkérezünk a beachen, miközben percenként hárítjuk el a fantasztikusabbnál fantasztikusabb árukat kínáló mozgóárusokat. Így jutok hozzá a várnál hamarabb és olcsóbban (100 Baht) a Coldplay CD-jéhez, egy angol fickó kölcsönadja a discmanjét, hogy lecsekkeljem lejátszható-e a lemez. Hihetetlen a gyümölcsárus férfi és a meleg ételt helyben készítő nő produkciója, akik a két vállukon átvetett kétméteres rúd két végére mérlegserpenyőkényt függesztett kosarakban több tíz kilót egyensúlyoznak, a nő egyik kosarában egy begyújtott(!) mini tűzhellyel, mindketten sötét hosszú nadrágban és hosszúujjú felsőben, sapkában, kalapban, de mezitláb, járáskor bokáig süllyedve a homokban a teher alatt. Délután elmegyünk befizetni a holnapi kirándulást (házigazdáink jó időt jósolnak), mindkettőnknek egy-egy óra masszázs majd este ismét a Cactus-ékhoz ülünk be vacsorázni.
Az Air&Sea társaság -az Ang Thong Nemzeti parkba kirándulásokat szervezők egyike- a pénzünkért rendkívül korrekt szolgáltatást kínál: a taxi már a jelzett idő előtt 10 perccel előáll, és a hajóra való felszállást követően reggelit is kapunk A többi társaság 1200-1500 Baht-os árához képesti olcsóság csupán a 40 km távolságban lévő szigetcsoport eléréséhez szükséges kétszeres menetidőben nyilvánul meg. Kb. két órát hajózunk, de az idő jó, így legalább hosszabb ideig tanulmányozhatjuk a közeledő, alámosott-sziklás partú szigetcsoportokat. A hajónk végül az egyik nagyobb sziget parányi homokpartja előtt veti ki horgonyát, kisvártatva egy hosszúfarkú csónak jön értünk, átszállunk, mert csak ez tud kivinni a sekélyebb partig. A sziget fő attrakciója a közepén található, a Hévizi tó méreteivel azonos kiterjedésű, smaragdzöld tó, víze azonban sós, mivel földalatti csatornákkal kapcsolódik a tengerhez. A tópartot köröskörül magas hegykoszorú veszi körül, ennek ellenére felszínét megmagyarázhatatlan módon szél borzolja változatos mintázatokkal. A tavat eredetileg egy hatalmas barlang fedte, ennek később beszakadt a mennyezete, így nyerte el a táj a mai alakját. A tó megközelítése nem egyszerű: hol fatörzsekből ácsolt létrán, hol sziklahasadékokon át kell először megmászni, majd aláereszkedni a tavat övező hegykoszorún. A visszaúton a hágóban egy elágazáshoz érünk, ahol tovább lehet felfelé kapaszkodni egy kilátóba, ahonnan még jobban lehet látni a tavat és a környező szigetvilágot.A hajóra már csak a társágnak kb. fele tér vissza, a többiek kajaktúrára fizettek be, mi csak sznorkelre, utólag ezt nagyon megbánom, mert a napok óta hullámzó felkavart vízben semmit nem látni. A hajón ebéddel fogadnak: csirke sülve és thai mártásban is, rizs és krumpli thai mártásban, majd gyümölcsnek dinnye. Közben továbbhajózunk, megismerkedek egy némettel, akit már az ideúton kifigyeltem, amint professzionális Nikonjával halálra fényképezi magát - megkérem, ha lenne olyan kedves, tegye majd fel a képeket a hálóra, ha betartja ígéretét, akkor mégiscsak lesz valami emlékünk erről a napról is. A hajó egy másik szép szigetcsoport előtt köt ki, sajnálom a szemüveget és pipát bérlőket (nekem sajátom van), mert tudom, hogy nem sok hasznát fogják itt venni a felszerelésnek. A kísérők ugyan megmutatják, hogy hol érdemes a víz alatt nézelődni, de jobb hogy maguk nem győződnek meg, hogy itt sem látható több mint a Balaton vizében. Ezen a szigeten egyébként sincs sok néznivaló, kétszer körbeúszom a szomszédos szigetecskét, bevárjuk a kajakosokat, majd indulunk vissza Samuira.
Megérkezést kirongyolok Royhoz az utazási irodába, hogy még sötétedés előtt kipróbáljam a bérelt ismeretlen járgányt, ráadásul baloldali közlekedésben és az örökös jövés-menés közepette. Rövidesen kiderül, hogy Roynál bérelhető kocsi nincsen, közvetlen partnerénél mind a tíz autó ki van adva, úgyhogy a szomszédos Mae Nam-ból kell egyet hozatni. Azt mondja, hogy 15 perc múlva itt lesz, csak még lemossák, aztán vagy háromnegyed órát beszélgetünk, közben besötétedik, úgylátszik a fifteen valójában fifty volt. A szinte vadi új légkondis, négykerékmeghajtású Suzuki Carribean-t (950 Baht/nap) egy szimpatikus görög házaspár hozza, akik felszámolva otthoni egzisztenciájukat néhány hónapja itt kezdtek új életet. A kocsi tankja viszont csaknem üres, ezért először irány a Mae Nam-i kút, mivel itt 9-kor zárnak a kutak. 200 Bahtért tankolok (1 liter 17 Baht), Roy szerint ez a sziget teljes körbejárására elég. Az első kilométereken rendesen leizzadok, a kocsi bakkecskeként ugrál (az új kuplung még harapósan fog), az irányjelző helyett minduntalan az ablaktörlőt működtetem (a két kar helye a miénkhez képest fel van cserélve) és a sötétben alig találok haza.
Miután a szállásadónk reggel finoman megjegyezte, hogy náluk is finomakat főznek, a Free House-ba ülünk be vacsorázni. Nem rossz a rákfritúra sem a mézes sült banán, de a helynek valahogy nincs hangulata, olyan lelakott az egész.
Vacsora után irány Chaweng, fejből megtanulom az útvonalat, valamit ritkul is a forgalom, úgyhogy viszonylag simán bejutunk Samui éjszakai pörgésének centrumába. Csak most tűnik fel, hogy a kocsinknak (és csak a miénknek) nincs rendszáma(!), forgalmi engedélyt sem kaptam, a jogsimat zálogként az irodában hagytam, remélem nem fogjuk egy thai börtönben végezni... Vagy két órát boltról boltra járunk, szerencsére minden vagy túl kicsi, vagy nem jó színű vagy túl drága, végül azért az egyik helyen (Samui Hot Club) egy pár ajándék összejön, lehúzzák a kártyánkat majd még egy ATM-ben is kénytelen vagyok tankolni. Két óra elteltével telítésbe megyünk és kimenekülünk a többségében angol, ausztrál és német turisták valamint orosz újgazdagok forgatagából.
Utolsó napunk Ko Samuin. Vészesen be van borulva, a szél már napok óta fúj, a tenger hullámai periódikus egyhangúsággal csapkodják a partot. A Big Buddhá-hoz még az eső előtt érünk, de Chawengnél a Suzuki már tengelyig gázol a vízben, a mellékutcákat homokzsákokkal torlaszolják el, a tegnap esti csillogó utcára nem lehet ráismerni. Megállás nélkül tovább hajtunk Lamai felé, útközben megállunk egy kilátópontnál, de a háborgó tengeren kívül mást nemigen látni. Uticélunk a sziget délkeleti sarkában fekvő Pillangó Kert, odaérkezésünkkor az eső kitartóan szemerkél, a pénztárosnő lebeszél a belépő megváltásáról, ebben a kutya rossz időben a lepkék nem repkednek. A park elegáns fogadóépületében iszunk egy finom kávét, majd továbbindulunk a sziget nyugati oldalára, Nathonba, amit a kikötője miatt már részben ismerünk. Most, hogy nincsenek nálunk a hátizsákok, lehetőségünk van a környező utcácskák bejárására, az ajándékboltokban való kutakodásra.
Folytatjuk utunkat észak felé, nemsokára elhaladunk a Mae Nam-i benzinkút, majd a bungalónkhoz vezető ösvény mellett, a kb. 80 km-es hurok tehát bezárult. Még van egy kis időnk, elmegyünk ezért a Chaweng előtti Tesco Lotusba - hiába a név szerinti azonosság, itt szinte minden más, mint otthon.
Egyre gyakrabban nézem az órámat, nem sok időnk van hátra, még vissza kell menni a bungalóhoz, átöltözni, felvenni az irodánál Roy-t, aki felajánlotta, hogy a kocsit hazahozza a reptérről. A reptéren minden gördülékenyen megy, a járatunk ugyan majd két órát késik, de mivel van hely a menetrend szerint jóval korábbi, de ugyancsak késő PG168-on, gyakorlatilag a terv szerinti időpontban indulunk és érkezünk Bangkokba. A Bangkoki check-in-nél megkapjuk mindkét hátralévő Swissair járat beszállókártyáit, a Bangkok-Zürich járaton ugyanott ülünk, mint idefele, de a monitorok már működnek (lányunk közreműködésének köszönhetően, aki panaszunkat továbbította a légitársaságnak).
Ez jól is jön, mert az út az erős ellenszél miatt egy órával hosszabb (13 óra). Zürichben a földalatti atombunkerre emlékeztető alagúton keresztül átvonatozunk az E terminálról az A-ra, és kétórás várakozás után ismét levegőbe emelkedünk. Egy darabig gyönyörködök az Alpok fellegekből kiemelkedő, éles, havas csúcsaiban, majd a táj hirtelen kilaposodik, az úthálózat megritkul, hazaértünk. Még átrepülünk Fűzfőnél a Balaton felett, Halásztelek magasságában a Duna felett, a megdöntött gép baloldalán ülők előtt egy pillanatra egész Budapest kitárul, majd elhúzunk Gyál, Vecsés irányába, landolunk, kész, vége. De a fejemben már kezd összeállni a következő út terve: néhány nap Phanganon, Had Saladon (mert a korallok sehol sem szebbek), majd irány Ko Tao, de ezúttal nem 5 órára hanem legalább 5 hétre...