2003: A nagy utazás II. - Ausztrália

"Végtelenül irigylem Tőled azt a gyönyörűséget, amit naplóm olvasása okoz majd Neked..." (ismeretlen szerző)

Ápr. 4. péntek

A sydney-i leszállás előtt váratlanul újabb horror előzményei kezdenek kibontakozni. A kiosztott vámnyilatkozat-űrlap ugyanis igen részletesen érdeklődik afelől, hogy miket szándékozunk bevinni Ausztráliába. Kifejezetten tiltott a korallok, csigák, kagylók, kövek, homok(!), bevitele, mindez az angolul nem tudók számára megerősítve egy kisfilmmel, amely figyelmeztet arra is, hogy mi történik azokkal, akik ezt megszegik. Elbizonytalanodok, de végül úgy döntünk, hogyha már annyit fáradoztam a csigák, stb. tisztításával, nem dobunk ki semmit! Ahogy a reptéren közeledünk a vámvizsgálathoz, úgy kezdek egyre jobban berezelni. Mindenfelé a "Declare or beware", "Risk of 220 $ penalty or prosecution", és a "Your baggage is going to be X-rayed" nagy feliratok fenyegetőznek, egyesek pirosak, mások még villognak is. De már nincs visszaút, egy szigorú tekintetű tiszt -előrostálás gyanánt- még megkérdezi, hogy összetartozunk-e, honnan jöttünk, és hogy van-e nálunk élelmiszer, és már terel is egy pulthoz. Hanyag mozdulattal feldobom a hátizsákokat a röntgenkamra előtti gumiszalagra, és várom a végzetet.
Amint a csomagok az alagút túloldalán kiérnek, odalép hozzánk a vizsgálótiszt, és szenvtelen, tárgyilagos hangon elkezd érdeklődni, melyik vámnyilatkozat melyikünké, kijelentjük-e, hogy a nyilatkozaton szereplő aláírás a mienk, és fenntartjuk-e a nyilatkozatot. Már éppen kezdenék beájulni a pult alá, amikor a tiszt meglepő módon az egyik kisebb hátizsákra mutat, hogy azt akarja közelebbről megvizsgálni. Tudván, hogy abban semmi tiltott dolog nincs, azonnal feléledek, sietve lepakolom a bűnos nagy hátizsákomat és barátságosan próbálunk segédkezni az egyáltalán nem barátságos tisztnek a "gyanús tárgy" felkutatásában. Végül kiderül, hogy az autós háttámasz ellensúlyát, a vászonzacskóba bevarrt homokkal töltött nejlonzazskót nézhették vélhetően drognak. Rövid tanakodást követően a tiszt késsel felfejti a varrást, és a homokzacskót kidobja.

Egy perccel később már Évával ölelkezünk a váróban, visszatértünk a civilizációba. Délelőtt lemegyünk a Csendes Óceán partjára, a Maroubra beachre, az óriási hullámok taraját tépi a szél. Délután egy rövidet alszunk, majd részt veszünk egy számunkra nagyon izgalmasnak és mókásnak tűnő ingatlanárverésen.


Ápr. 5. szombat

Évával hármasban bemegyünk a városba, megmutatja, hol kell fel- és leszállnunk a buszról, hol vehetünk Traveltent, a tíz utazásra jogosító buszbérletet. Első állomáshelyünk a 310 méter magas AMP tower, amit itt inkább Centrepoint néven illetnek.
Felmegyünk a kilátóba és eltátjuk a szájunkat, hogy a térképeken nagy kockával jelzett és emiatt homogénnek képzelt négymilliós város a tenger öblei, a Paramatta és Hawkesburry folyók által mennyire tagolt. A torony alsó szintjén megtekintünk egy Ausztráliáról szóló színes 3D-s tájékoztatót, ahol a nagyobb befogadóképesség érdekében szellemes módon a közönség helyezkedik el több szektorban, egymástól elválasztva, háttal ülve egy forgószínpadon, amit a szintén szektorokra felosztott látnivalók vesznek körül. Hasonló célzattal teszünk ezután egy virtuális kalandutazást, ami a mozgó ülések miatt roppant élethű, még szerencse, hogy annyira be vagyunk csatolva, hogy kiesni lehetetlen. Aztán lemegyünk a Circular Quay-re, a Harbour Bridge és az opera közötti öbölbe, ahonnan a kompok, kiránduló hajók indulnak. Veszünk egy "two-scoop"-os dán fagylaltot, megnézzük az utcai művészeket, zenészeket, végigsétálunk az operáig majd az öböl ellenkező oldalát is körbejárva elsétálunk a Harbour Bridge alatt, visszafelé már sötétedik, éppen csak érintjük a Rocks negyedet, gyorsan vissza a busz végállomásra.


Ápr. 6. vasárnap

Gyönyörű napos idő van, Dan-nal hármasban indulunk autóval Pittwater-re, északra Sydney-tól, ahol egy hosszú félsziget elválasztja a szeles hullámos, háborgó tengert a mély, csendes öböltől. Fürdünk, úszunk is egy nagyot a 20 fokos vízben, napozunk, apró csigákat gyűjtögetek. Mindenfelé vitorlások, kiránduló, piknikező, golfozó, futkározó emberek, mégsem vagyunk sehol sokan. Útközben oda- és visszafelé is megnézünk több szép öblöt.

Vacsorára átjön Alon és Nicky (Éva és Dan gyerekei), Alon mennyasszonya és szülei valamint Nicky török származású operaénekes barátnője Gökna, aki mellesleg a new yorki Metropolitanba is énekel. Születésnapot ünnepelünk, a tortát Gökna hozza be, és teljesen váratlanul rákezd egy áriaszerű Happy Birthday-re. A hatalmas teremre "méretezett" hang itt döbbenetes módon szól, mindenki egészen paf az csodálatos élménytől.


Ápr. 7. hétfő

Ma Évával indulunk egésznapos kirándulásra Manly-be. Bemegyünk a 397-es busszal a Circular Quay-ig, a 3-as wharf-nál megvesszük a jegyeket. A hajó máris indul, hamar kifut az öbölből, a vízről még magával ragadóbb a város látványa. Mintegy 40 perces hajózás után átérünk Manlybe. Manly egy amolyan üdülőnegyed, egyike a számtalannak, hiszen egész Sydney -a felhőkarcolós belvárostól eltekintve- úgy néz ki, mint egy végtelen nagy udülő.
Manly is egy félszigeten fekszik, az egyik oldalon, ahová a hajó beér egy csendes öböl, a másikon, amelyre öt perc alatt egy színes, boltokkal, étkezdékkel zsúfolt sétálóutcán jutunk át, a hullámokat vető végtelen óceán. Most erre az oldalra megyünk, ahol azért van egy csendes kis öböl, a Shelly beach, és ahonnan kiúszva élvezni lehet a hullámokat is. Gyönyörű nyári idő van, hétfő ellenére sokan napoznak a homokos partokon. Minden tiszta, rendezett, a partmenti sétány menti kofalba különbözo állatokat ill. egyéb vizi motívumokat ábrázoló kis fémszobrok vannak beültetve, de sikerül egy élő leguánt is lencsvégre kapni. Aztán megint eszünk, iszunk egy kicsit, visszahajózunk, a kikötőbe visszaérve marad egy kis idő zenehallgatásra, mindig van ott legalább egy didgeridoo zenész, aki fantasztikus hangokat csal ki a 150-180 centiméteres fa csőből. Éváéknál otthon is lóg egy a terasz falán , nehéz volt megszólaltatni, nekem se sikerült elsőre. Az igazi didgeridoo az eukaliptusz fa erősebb, viszonylag egyenes ágából készül. A fatörzshöz közeli végéről levágott ágat egy termesz hangyabolyba állítják, a hangyák a faágat velőscsontnak nézve a belső részt 3-4 hónap alatt kieszik. A kemény fallal határolt üreg megfelelő gerjesztés esetén sokféle módusban képes rezegni. A cső szűkebb részét méhviasszal vonják be, hogy az ajkak légmentesen zárják le a nyílást. A hangszer megszólaltatásához laza ajkakra van szükség, mert azokat kell rezegtetni. Külön művészet az ún. körkörös légzés elsajátítása, aki ezt tudja, az azt a benyomást kelti, hogy a játék során egyáltalán nem vesz levegőt.


Ápr. 8. kedd

Ma is szép nap ígérkezik, indulunk a Maroubra beachre, magammal viszem Dan buggy boardját. Lemegyünk a partra, kicsomagolom a táskájából a sportszert, rácsatolom a csuklómra a zsinórját, és indulok az olykor félelmetes 2-3 méteres hullámok közé.
Hát mit mondjak, fantasztikus érzés, amint a jó ütemben elkapott hullám tetején több tíz métert repülsz egészen a partig, de az is, amikor a rosszul elkapott úgy bemos, hogy pár másodpercig azt sem tudod, merre van a fel- és merre a lefelé. Sajnos uszonyom nincs, így nem mindig sikerül rágyorsulni a közeledő hullámra, de így is van néhány szédületes menetem, délre vörösre dörzsölődik a hasam a deszkától, mivel igen érdes, és (csak) rajtam nincs viziszmoking.

Délután Évával és Dannal együtt megnézzük Bondi-t (Bondáj), Sydney városközponti, leghíresebb beachét, az Eastern Subburbs-t, a legelegánsabb negyedet, majd annak végét, South Head-et. A Watson öbölből megcsodáljuk a sydney-i naplementét, amely pompában nem sokkal marad el a Phanganitól. Lassan besötétedik, a Rose Bay és a Double Bay röpke meglátogatását követően beérünk a Darling Harbourba, nagy sétát teszünk az öböl mentén. Közben megkóstolunk néhány kínai és indiai ételt, majd remek fagyival zárjuk a gasztronomiai és "Sydney by night"programot.


Ápr. 9. szerda

A mai napot totálisan eltököljük, a sok élmény után úgy látszik ránk fért már egy kis spontán kialakult pihenés. Délelőtt ismét lemegyünk a Maroubra beachre annak reményében, hogy megismételjük a tegnapi buggy boardozást, de az orkánerejű szélben már a pokrócot is alig sikerül leteríteni, majd amikor végre fekszik, akkor kb. 10 perc alatt teljesen eltűnik a homok alatt. Napozni és a profi széllovasokat nézni azért lehet, de így sem bírjuk másfél óránál tovább.

A délutánt is jól elhúzzuk Évával beszélgetve, úgyhogy csak 4 óra körül indulunk a városba, ahova 45 percig tart busszal az út, és itt 6-kor már sötétedik, ráadásul igen gyorsan. Miután a nagy sietségben otthon felejtem a térképet, tegnap este meg nem vittem magammal sem a fényképezőgépet, sem a kamerát, azért ismét a Darling Harbour-ba nézünk le, ahol még akadt egy két, tegnap tüzetesebben át nem vizsgált részlet. Bemegyünk egy japán "Sushi Go Around" bárba, ahol kis tányérok egy hosszú minifutószalagon, egy szerpentinszerű pálya mentén járnak körbe-körbe, és az étel árát előre lehet tudni a tányér pereme menti csík színe alapján. Nagyon aranyos az egész, mintha egy modellvasút üzletbe tévedtünk volna. Ezután bejárunk egy afféle mini-Árkádot, azaz egy bevásárlóközpontot, amely stílusában hasonlít az Örs vezér térire.

Visszafelé menet végre megtaláljuk a QVB-t, azaz a Queen Victoria Buildinget, amely szintén egy többemeletes bevasárlóközpont, azonban az előbbivel szemben egy patinás, igen exkluzív, műemlék jellegű épület, amelyben több, egymással tökéletes szinkronban játszó automata zongora játéka adja meg az alaphangulatot. A hosszúkás épület közepén egy óriási, bazilikaszerű színes üvegekkel kirakott kupola van. A hazafelé tartó busszal nincs szerencsénk, már csak óránként jár és mi 10 percet késünk.


Ápr. 10. csütörtök

"Igen korán", már 11 órakor elindulunk ketten a városba, amelynek belső részét már eléggé jól ismerjük. Először a Chinese Garden of Friendship-et látogatjuk meg. Ez egy amolyan kis kínai csend és nyugalom szigete a város szívében, kis tavak, vízesések, sziklakertek, buja növényzet, teaház, amit a város az olimpiai játékok idején ajándékba kapott az egyik kínai tartománytól.

Utána átsétálunk a Darling Harbour Cockle Bay-nek nevezett végébe, ahol az IMAX megamozi van, és mivel fél órán belül kezdődik a már korábban kinézett, Ausztrália keletkezéséről, állatvilágárál és természeti szépségeiről szóló dokumentumfilm, ezért csak septiben kapunk be a közelben egy sonkás-sajtos szendvicset. Hát a mozi nem semmi, olyan mint egy meredek padsorú egyetemi előadóterem, csakhogy egy sorban kb. 60 ülés van, és az egész szélességben vászon húzódik, hagyományos 4:3 méretarányú, azaz kb. 40x30 méteres..., persze surround hanggal, úgyhogy -annak ellenére, hogy az ülések itt nem mozognak, néha néha meg kell kapaszkodni, hogy ki ne szédüljünk a helyünkről. A film nagyon szép, kiválóan érthető narrátorral, az ország belsejében található olyan természeti szépségeket látunk, amelyekhez közönséges halandó akkor sem fér hozzá, ha akármennyi ideje és pénze van.

És sejtjük, hogy a következő program erre még rá fog tenni egy lapáttal. Így is van, a Sydney Aquariumban csaknem két órát töltünk és esünk az egyik ámulatból a másikba. Leírhatatlan mennyisegű, fajtájú es színű halat, rákot, csigát, korallt és sok sok egyéb előlényt (még pingvineket is) látunk. Azért a thaiföldi kitérő nem volt hiábavaló, mert a Phangani korallok még az itt látottakon is túltettek. Ezzel el is ment a nap, még beugrunk a tucatnyi nemzetiségű Central Plaza kajáldába, eszünk egy olasz pasta salat-ot, iszunk két kapuccinót, es megkóstolunk egy Florentine-t (hasonlít a moszkauerre, csak kicsit vastagabb, az alja mogyoró-mazsola, a teteje csoki, csak sajnos nem keserű, mint a magyar változaté). Elszürcsölve a kávét megállapítjuk, hogy 14 perc múlva jön a következő 397-es. Tudjuk, hogy mennyire vagyunk a legközelebbi megállótól, gyorsan kilövünk, mert már korábban rájöttünk, hogy a nyomtatott menetrendhez képest a buszok általában korábban jönnek. Most is így van, a busz majd 10 perccel korábban érkezik, éppen elérjük.

Szóval nagyon szép és szerencsés napunk volt, napközben állítólag többször volt felhőszakadás, de mi éppen itt vagy ott bennt voltunk, és az egészről nem szereztünk tudomást. Most már túl vagyunk egy újabb ízletes vacsorán, borozgatunk, majd elkezdem a holnapi programot összeállítani, mert a napok vészesen fogynak, és még annyi mindent lenne érdemes megnézni.


Ápr. 11. péntek

A szokásos időpontban, de. 11 körül indulunk, és mivel Dan-nak van a városban valami dolga, nem egész fél órával később az Art Museum of New South Wales bejáratánál vagyunk. Két óra alatt bejárjuk az egész múzeumot, amelyben aboriginal festményektől a klasszikus ausztrál festőkön át egészen a mai modern festőkig bezárólag minden megtalálható, de ráakadunk sok híres európai festő (Goddard, Pissaro, Beckmann, Kirschner, stb.) egy-egy képére is. Szóval már itt legyalogolunk vagy 5 kilométert, és a java meg hátra van, t.i. három mély öböl partjai mentén vezet az utunk vissza a városközpontba.
Először a Wooloomooloo Bay mentén megyünk, ahol cefetül vigyázni kell az elszánt futókra, akik tömegestül viharzanak el melletünk. Az öböl egyik partján park és uszoda van, a másik oldalon hadihajók állnak. Kiérve a félsziget csúcsára befordulunk a következő öbölbe, a farm Cove-ba, amely már a Botanic Garden -hez tartozik. Ez egy, a kínai barátság kertjéhez hasonló csoda Sydney szívében, csak sokkal nagyobb, inkább trópusi jellegű és nem fizetős. Újabb kilométerek megtétele után végre meglátjuk hátulról az operát, azaz beérünk a harmadik, már megjárt öbölbe, a Circular Quay-be. Ekkora már éhesek, szomjasak és igen fáradtak vagyunk, nagynehezen bevonszoljuk csontjainkat a kedvenc soknemzetisegű kajáldába, ahol végre megpihenünk. A thai pultnál veszek egy baromi nagy, igen vad kinezetű sült halat, majd jó nagy kapuccínó és egy-egy "scoop of ice cream" zárja az estebédet.

Evés közben ismét alkalmunk van megfigyelni az embereket, a soknemzetiségű összetételt. Két tanulságot már az első napokban levontunk: a vártnál lényegesen nagyobb a ferdeszemű ázsiaiak aránya (kb. 25%), indiaiból is sok van, viszont négerek alig, kb. annyi, mint Pesten. A fehér emberek többségen látszik a brit származás, fehér bőr, vöröses haj, szeplők. Ami viszont szintén feltűnő, hogy a fehér lakosság igen nagy része túltáplált, nagyon sok csúnyán elhízott fiatal lány is látható.


Ápr. 12. szombat

Mai is több program vár ránk, mindenesetre távolról sem olyan fárasztó, mint tegnap, mivel az egyes helyszínek között autóval közlekedünk. Először elmegyünk Maroubrától délre, ahol további két öblöt, a Malabar és a Botany Bay-t nézzük meg, ez utóbbi egy része természetvédelmi park, más része könnyűbúvárok gyakorlóhelye, aztán egy hangulatos, halvendéglős szeglet következik, majd az öböl túlsó felén ipari létesítmények, illetve a Kingsford nemzetközi reptér (itt szálltunk le mi is) öbölbe mélyen benyúló fel- és leszálló pályája.
A Botany Bay-ből beautózunk a városba, beállunk egy parkolóházba (15$ "flat rate" - tökmindegy meddig vagy benn, ennyi az ára), majd bevetjük magunkat a Market City-be, ahol megannyi étkezde és bolt van, többek között egy terjedelmes kínai étterem, ahova "Yam Cha"-zni megyünk. A bejutás nem egyszerű, a bejáratnál kapunk egy sorszámot, és kb. 10 percet várunk, amíg egy négyes asztal felszabadul. Bent egy pincér felvezet a megüresedett asztalhoz, rendelni nem kell, nem is lehet, ehelyett az asztalok között szüntelenül mindenféle étellel megrakott tolókocsikkal jönnek-mennek. Az ételek kis fonott, fedeles kosárkákban vannak, az asztaloknál a kocsikkal meg-meg állnak, a fedőt megemelve, az étel nevét bemondva tájekoztatnak a kosárka tartalmáról, és ha tetszik, akkor elvesszük. Rövidesen már vagy öt kosárka van az asztalunkon, kezdek aggódni, hogy úgy járunk, mint Vicussal Cipruson a mezedesszel (a fele ottmaradt), de azért végülis majd mindent (tintahalat, polipot, sülthúst mogyorómártásban, kókuszpudingot, teát, stb.) bedolgozunk. Utána lemozgólépcsőzünk a földszintre, és bemegyünk a Paddy's Marketbe, Sydney afféle mindenes piacára, amit kb. két óra alatt járunk be, eközben mindenféle apró ajándékot véve.

Az esti programra Sydney egy eddig még meg nem látogatott városrészébe megyünk át, ahol egy 1860-ban épült, remek akusztikájú protestáns templomban színvonalas húsvéti hangvételű opera koncerten veszünk részt, Verdi, Rossini, Bizett, Mozart, stb. operáiból énekelnek részleteket a nagyrészt magyarul, csehül vagy szlovákul (is) beszélő közönség előtt. A koncertnek külön rangot ad, hogy a három nemzet itteni nagykövetei is jelen vannak.


Április 13., vasárnap

Reggel drukkolunk, hogy az idő olyan jó legyen mint tegnap (dög meleg, nagyon rövid esővel), mert akkor van esélyünk, hogy a reggeli után elindulunk a nem éppen közeli Blue Mountains-be egy egésznapos kirándulásra. Aggódva lessük, vajon házigazdáink is alkalmasnak találják-e az időt, végül felszáll a fehér füst, enyhén borús időben elindulunk. Annak ellenére, hogy a térkép szerint ez a népszerű kirándulóhely Sydney közvetlen közelségében van, elég sokat megyünk, kb. annyit, mintha lemennénk a Balatonra.

Az eukaliptuszok kékes kipárolgása, a "Tree Sisters" sziklacsoport, az itt valóban őszies táj színei azonban kárpótolnak bennünket, Sydney-ben t.i. nyoma sincs az ősznek.

Egy részen 900(!) lépcsőn kellene le-, majd feljönni de 100 lépcső megtétele után -látva a felfelé igyekvők meggyötört tekintetét- mi is visszafordulunk. Aztán beülünk egy kicsit enni-inni egy kilátós vendéglőbe, amelynek köralakú terme kb. 10 percenként körbejár, utoljára megcsodáljuk a kilátást a Honeymoon Look Out-ról, majd a visszafelé úton végignézzük egy kisváros bevásárló utcáját, meglátogatunk néhány régiségboltot, minigalériát, ajándékboltot. Egy viszonylag elhagyatottabb vidéken betérünk egy másik, nívós ausztrál művészek metszeteit kiállító és árusító galériába, amelyben a belépődíj ellenében teázni, kávézni is lehet, és amelynek kertje olyan színekben pompázik, hogy élményt tekintve semmivel sem marad el az eddig látott kertek mögött. Kellemesen elfáradva, már sötétedés után érünk vissza Sydneybe, megállunk a szupermarketnél, megvesszük az utóbbi napokban szinte hagyománnyá vált üveg cabernet sauvignont, és hazamegyünk vacsorázni.

Befejezésül egy más téma, aminek "minden fordítva" lehetne a címe. Nemcsak a -már lassan megszokott- balodali közlekedésre, ill. az azzal összefüggő dolgokra gondolok (az uszodában is fordítva úsznak a sávokban, az emberek az utcán is lépten nyomon majdnem nekünk jönnek, mert ösztönösen a másik oldalról akarjuk őket megkerülni), hanem pl. arra, hogy a Hold "C" alakból növekszik, és "D"-ből csökken, hogy a nap fordított irányban, "jobbról-balra" jár az égen, hogy a délre fekvő Tasmániában hidegebb van és a trópusok északon vannak, hogy a pénzérmék annál kisebbek, minél nagyobb címletűek, hogy a papagájok nem kalitkában vannak, hanem mindenfelé szabadon repkednek, hogy a szegények városszéli családi házakban, míg (egyes) gazdagok sokemeletes felhőkarcolókban a városközpontban élnek, hogy a benzin ára a hazainak alig több mint fele, míg a jövedelmük,... na itt hagyjuk is abba.
Szóval nagy kár, hogy Arpád vezérünknek annak idején csak lóra tellett, és nem délkeletnek indult, hajóra kellett volna spórolnia, és utódai ráértek volna egészen 1769-ig (Cook 1770-ben érkezett). Az is kiderült, hogy az angolok kezdetben nem is igazán akarták maguknak Ausztráliát, csak amikor egy évvel később a francia La Perouse is kikötött a Botany Bay-ben, akkor megijedtek, és a brit hegemónia fenntartása érdekében mégis rászánták magukat a gyarmatosításra. Akkoriban mindössze 300 ezer aboriginate élt az Európa méretű földrészen, ma az összlakosság kb. 17 milliót tesz ki, ebből kb. 9 a partmenti nagyvárosokban él, csak a maradék 8 millió van szétszóródva, azaz az itteni népsűrűség az europainak kb. egyszázada. Az emberek kedvessége, nyugalma tehát nemcsak a jólétből, hanem a jóval nagyobb eléttér keltette szabadságérzésből is ered.


Ápr. 14. hétfő

Ez az utolsó egész napunk, először az Australian Museum-ot keressük fel, csodálatos természetrajzi gyűjteményeket nézzük végig, többek között egy csontvázgyűjyeményt, hatalmas ásvány- és kristály kollekciót, rovargyűjteményt és az aboriginal művészet néhány alkotását. Ezután röviden felkeressük a múzeum közelében álló fiatal gótikus templomot, amelynek két fő tornyát tavaly emelték be a helyére.

Keresztezve az itteni Hyde parkot a nap fő programpontja következik: Mivel az emlékbe vett pólók nem lesznek örökéletűek, mégiscsak jó lenne valami olyat is vinni haza, ami amíg csak élünk emlékeztetni fog arra, hogy itt jártunk, veszek egy didgeridoo-t! A boltban rendesen be is csomagolják és megnyugtatnak, ne aggódjak, felvihetem magammal a repülőgép fedélzetére (ők csak tudják, hiszen naponta tucatnyit adnak el), így az egész hósszú úton gondját viselhetem.

Utolsó aktusként a Rocks nevű városrészt keressük fel, ahol hangulatos kiskocsmák, ajándékboltok, gallériák vannak, és amit a második napon éppen csak érintettük.


Ápr. 15. kedd

Kényelmes ébredés, csomagolás, utolsó séta és fotózás a hullámos Maroubra beachen, ebéd. Kora délután Éva kivisz a reptérre, a becsekkolásnál kiderül, hogy a British Airways a didgeridoo-t nem engedi fel a fedélzetre, így attól meg kell vállnom. Akkor még egy kicsit örülök is, hogy a szingapúri ill. londoni átszállásoknál majd nem kell magammal cipelni és megnyugtató érzés, hogy a törékeny ill. túlméretes tárgyatat kezelő külön részlegnél nyomban rá is akasztják a Fragile címkét.

Némi késéssel, du. 3 órakor felszállunk, a tájékoztató MAP csatorna szerint Szingapúrig a távolság csaknem 7000 km. Alig több mint 8 órát repülünk, nagyon kényelmesen, mivel egy négyes ülés teljes egészében a miénk, úgyhogy gyakorlatilag mindketten végig fekve utazunk, csak sajnos az éjszaka még előttünk van, azaz aludni nem nagyon tudunk. A szingapúri tranzitban, ahol két órát várunk a londoni gépre, nyoma nincs a SARS miatt a média által Európában felkorbácsolt hangulatnak, alig akad valaki -az is európai- akin maszkot látunk. A várakozás ideje alatt kimegyünk a teraszra, ahol 9 órakor este trópusi hőség uralkodik, egyedül a kaktuszok élvezik igazán. Este 11-kor beszállunk utunk hetedik, utolsó előtti gépébe. Előttünk áll utunk leghosszabb szakasza, 10985 km, több mint 13 óra repülés.


Ápr. 16. szerda

Ismét egy teli négyes sorban szenvedjük végig az éjszaka egy részét, egészen addig, amíg a gép végében fel nem fedezek a stewardessek számára fenntartott ülést, amely előtt ki lehet nyújtani a lábakat. A MAP képernyőjén csigalassúsággal araszol a gép előre, ráadásul az erős ellenszél miatt a becsült repülési idő egyre csak nyúlik. Végül 14 órás repülés után landolunk Londonban, a Terminal 4-ről busszal azonnal átmegyünk a Terminal 1-re, a Duty Free-ben Bayleys-t, Johnny Walker-t, Tobblerone-t veszünk, bekapunk egy cheeseburgert és megiszunk egy kapuccínót, végre indulhatunk az 50-es kapuhoz az utolsó gépre.
A gép azonban nem indul, a stewardessek zavart tekintéből kivehető, hogy valami gond van. Rövidesen a kapitány közli velünk, hogy az egyik kereket ki kell cserélni, erre csak most jöttek rá, amikor többszázan ülünk a gépen(?!). A beígért 40 perc helyett kétórás várakozás következik, végül csak hazaérkezünk. Ferihegyről -a Samui repteret leszámítva- a legkönnyebb, leggyorsabb kijutni, már csak a hátizsákokra várunk a gumiszalag mentén, közben arra gondolok, vajon hol kell majd átvennem a "különleges bánásmódban" részesült hangszert. A hátizsákok még sehol, viszont rémülten látom, hogy a "didge" már ott köröz a szalagon, tehát biztos, hogy az adagoló csúszdáról érkezve jól beverődhetett valamelyik vége. Jobban kibontva a végeken a láthatóan megsérült csomagolást, szomorúan állapítom meg, hogy mindkét vége kapott egy-egy ütést, ami az egyik végen ugyan "csak" esztétikai hiba, de a másikon a méhviasz fúvóka sérült meg. Ekkor azonban már 45. órája nem alszunk, Vicus meg már kinn alig várja, hogy 26 napi távollét után a nyakunkba ugorjon, úgyhogy gyerünk haza!

  		                      - V É G E -	

U.i. Miközben az írásos beszámolókat készítettem, szűkebb baráti társaságokban persze többször is elmeséltem, milyen csodálatos élmény volt az egész utazás. Voltak, akik nagyon beindultak - lehet, hogy jövőre megint megyünk?! De szép is lenne!