“ A vitorlázás a legdrágább módja annak, hogy a lehető leglassabban jussunk el oda, ahol semmi dolgunk nincsen, miközben állandóan tengeri betegségben, napszúrásban és/vagy gyomorrontásban szenvedünk.” (Ismeretlen szerző)
Előzmények: Négy évvel ezelőtt, feleségem külhoni rokona révén megismerkedtem egy német úrral, aki -miután megemlítettem a vízi sportok iránti szenvedélyemet- megígérte, hogy amint elkészül a Rotterdami kikötőben épülő jachtja, meghív egy kis vitorlázásra Mallorcára. Mivel az ismeretség rövid és felületes volt, nem nagyon hittem az ígéretben, annál is kevésbé, mivel ezután a meghívás helyett évente csak egy -a hajó építésének befejezése körüli nehézségeket ecsetelő- üzenet jött.
2000 tavaszán azonban az ügy váratlanul komolyra fordult. Az ekkor érkezett hír tudatta, hogy a "Phönix" már megjárta a Karibi szigeteket, és június végén várnak az anyakikötőbe, Palma de Mallorcába. Izgatottan kezdtem készülődni az útra, beszereztem a Baleárok legrészletesebb térképét, a szigeteket ismertető Berlitz zsebkönyveket, és nekiálltam felfrissíteni a valaha nyelvvizsgával szentesített, de idővel erősen megkopott spanyol nyelvtudásomat.
Budapestről Mallorcára eljutni meglepően drága és körülményes. Közvetlen légi járatot ugyanis csak egy-két magyar utazási iroda üzemeltet, amelyek viszont -charter járatok lévén- csak hetente, egy adott napon közlekednek, és az utazási irodák nemigen szeretik ezeket szállás igénybevétele nélkül értékesíteni, mivel ehhez semmilyen érdekük nem fűződik. Végül a Vista irodánál (Bajcsy-Zsilinszky út és Paulay Ede utca találkozásánál) sikerült elintézni, hogy az Eurotours szerdai közvetlen járatával jussak el Mallorcára. Mivel a meghívásom péntektől a következő szombatig szólt, "kénytelen voltam" már két nappal korábban megérkezni, és néggyel később hazautazni, azaz teljes két hetet ott tölteni.
Az alábbiakban naplószerűen, napi bontásban
adom közre élményeimet, mellőzve a Baleári szigetekkel kapcsolatos lexikonszerű
adatokat, amelyeket bárki, otthon ülve is megtudhat az idevonatkozó
útikönyvekből. A behajózott út itt
tekinthetô meg.
Június 21. szerda
Ferihegy 2A, délután 2 óra, tikkasztó hőség
(34 C fok), holnapra 38-at ígér a meteorológia. Az öreg TU-154-es gép a
műszaki hiba elhárítását követően közel háromnegyed órás késéssel indul,
ebből a leszállásig kb. 20 percet behoz. Palma de Mallorcában leszálláskor
nincs akkora meleg, viszont a páratartalom 98 % körüli. Az itteni taxisok
éppen sztrájkolnak, az Eurotours csoportjai pedig mind Palmán kívül vannak
elhelyezve, így velük sem nem mehetek
tovább. Még jó, hogy az Interneten odahaza megnéztem, hogy
a városba a 17-es busz visz be. A húszpercenként közlekedő egyetlen közlekedési
eszközre a nagy tömeg ellenére sikerül feljutnom, a vezetőnek kifizetem
a 300 pesetás menetdíjat. A rádiós walkmanből megtudom, hogy "es el primer día del verano" (a nyár első napja
van).
Viszonylag hamar beérünk Palmába, a reptér
mindössze 9 kilométerre van a várostól. A végállomáson, a Paseo de Mallorcán
leszállva már látom is a tengert és a kikötőt
A körülöttem hömpölygő kora esti tömeget nagyjából négy csoportba lehet osztani: futó-kocogókra, kerékpárosokra, görkorcsolyázókra és sétálókra. A futók gusztustalanul izzadtak, a kerékpárosok elszántan vadak, a görkorcsolyázók hanyagul közömbösek, a sétálók pedig -különösen a hölgyek- igen-igen ráncosak. Elképzelhető, hogy mennyire kirívok ebből a kavalkádból az apró kockaköves járdán hangos ütemes pattogással húzott bőröndömmel, hátamon egy hasonló méretű hátizsákkal és Krisztus Golgotára való meneteléséhez hasonlítható elkínzott tekintettel. A legőrjítőbb az, hogy amikor már látom, hogy kb. hol kellene lemenni a mólóra, nem tehetem, mert az egész Club de Mar be van kerítve és a bejárata -Murphy törvénye szerint- a túlsó, várostól távolabbi végén van.
A Club de Mar-ban megszámlálhatatlanul
sok hajó van, az árbócok valóságos erdőt alkotnak. Annyit tudok, hogy a
Phönix a 3-as "pantalón" (a rakpartról vagy a főmólóból kinyúló rövidebb
móló), 3010-es helyrajzi számánál van kikötve. Viszonylag hamar megtalálom
a 3-as pantalónt és annak mentén az Ocean Phoenix nevű jachtot, de azon
az előzetes ígéret ellenére nem vár senki. A szomszédos hajóról tört angolsággal
szólít meg egy fiatalember. Vaszilnak hívják, ukrán, de dolgozott Lengyelországban,
Szlovákiában és Csehországban is, úgyhogy hamar csehre váltunk. Nagyon
szomjas vagyok, megkínál egy üveg Amstellel, közben kiderül, hogy nem jó
helyen (3004) várok, odébb battyogva megtalálom az "én" Phönixemet, de
ezen sincs senki. Vaszil utánamhoz még egy literes San Miguelt, ettől igen
jó hangulatba kerülök, a móló betonján kezdek ágyazni az ott fekvő fenderhuzatokból
(fender a hajók oldalán lógó henger- vagy gömb alakú gumizsák, amely
a hajók egymáshoz való koccanását hivatott megakadályozni). A közeli hajókról
két kíváncsi alak jön megszemlélni, mit művelek, Eric Dél Afrikából, Eugene
(Júdzsín) Izraelből jött. Mindketten rendkívül kézségesek, Eric mobilon
próbálja lhívni a hajó gondnokát-kapitányát, Perryt, akinek várnia kellett
volna engem, de Perry készüléke ki van kapcsolva. Közlik, hogy így mégsem
alhatok, csomagostul besegítenek a Phönix hátsó részére, ahova magamtól
nem mertem bemászni, egyrészt azért, mert a lejáró palló peckesen felfelé
áll, másrészt közvetlen mögötte egy letakart nagy gumicsónak van, amely
teljesen eltorlaszolja az utat. Erictől kapok kölcsön egy 60x200 cm-es
habszivacsot, ez lesz az ágyam. A hátsó fedélzeten található étkezősarok
padján megágyazok, fejem fölött a csillagos ég, éjfél már elmúlt, hullafáradtan
álomba zuhanok.
Június 22. csütörtök
Hajnali három körül felébredek, hűvös van. A lábaimra húzok egy vastag fenderhuzatot, megszakításokkal alszom hatig. Megcsodálom a napfelkeltét, a nap éppen a hatalmas és gyönyörű mallorcai katedrális, az innen kb. 6 kilométernbyire levő La Seu felett kel. Perry valamivel 8 után fut be, elnézést kér, majd azt hazudja, hogy este tízig itt várt rám. Nem haragszom rá különösen, sőt nagyon élvezem, hogy milyen kitűnően beszéli az amerikai angolt. Közben megjön Joe Ausztráliából és Jenny Angliából, akik a jacht karbantartásában és takarításában segédkeznek, mielőtt a tulaj megérkezik. Mindketten végleg települtek át Mallorcára, nem ők az egyetlenek, Jennytől megtudom, hogy a "Go to Mallorca!" manapság igen divatos mozgalom.
Elballagok a klub bejárata felé, annak közelében van egy nyitott 30 méteres medence, aminek tisztított tengeri (enyhén sós) vizében magányosan leúszok 3,6 km-t. Visszatérve a hajóra ismét nem találok senkit. Már egy napja nem ettem és fél napja nem ittam semmit. A konyhát végigkutatva zacskós levessel, tonikkal és kávéval csillapítom a szomjamat. Hogy azért valami táplálóbbat is egyek, felkerekedek felfedezni a klubon kívüli környéket. Hamarosan rátalálok a PRYCA áruházra, amelynek élelmiszer részlegében beszerzem az alapvető szükségleteket. Vásárlásból visszajövet megvacsorázok, majd Perryvel és Joeval felszereljük a fővitorlát (csekély 200 m2). A vitorla első élébe bevarrt acélsodrat igen nehezen akar befűződni az árbóc belsejében levő forgatható rúd hornyába. Perry egy kissé be van gyulladva, február óta nem hajózott, és azelőtt is tíz évig csak egy feleakkora vitorláson szerzett tapasztalatot. Ő is állandóra települt át ide, Berlinben volt egy utazási irodája, de két évvel ezelőtt, 40 évesen megunta az egy helyben üldögélést és a turisták mindenféle szeszélyének kielégítését, eladta az irodát és saját vitorlását, és válaszolt a vendéglátóm, Manger úr jacht gondnokot kereső hirdetésére.
A Phönix egy elegáns, 25 m hosszú, 5,5
m széles jacht. Tömege 55 tonna, ebből a kiel egymaga 6 tonna. A
hajón három kajüt van, egy az orrészben (ezt kaptam meg én), kettő hátul.
Mindegyikben franciaágy, az egyikben ezenkívül még egy további nagy fekhely
3-4 embernek, és egy szolgálati fekhely a folyosón. Mindegyik kajüthöz
mosdós, zuhanyfülkés fürdőszoba-WC tartozik. A hajó belsejében, középtájt
van két társalgó, a fentebbiben egy nagy ovális
asztal, körülötte egy bőr ülőgarnitúra, vele szemben TV, hifi és navigációs
sarok. A lenti társalgó a konyhától egy étkezőpulttal van elválasztva,
itt egy kisebb ovális asztal és a fentihez hasonló ülőgarnitúra van.
A kormányállás természetesen a fedélzeten található,
az étkezősarok előtt. Mindkettőt leszerelhető fehér vászontető védi az
erős napsugárzás ellen. A fedélzetet fekete szilikon gumival fugázott hosszú
tikfa lécek borítják. A tikfa világos nyers felülete mutatós, nem csúszik,
jól bírja a napot, a sós vizet, és gyorsan szárad. A belső bútorzat és
a padló mahagóni borítású, az ülőgarnitúrák kárpitja vajszínű, kivéve az
étkezősarkot és a mennyezetborítást, amely fehér szkáj. Minden mozgó ill.
mozgatható rész (ajtó, ablak, padlófedél) tetszőleges állásban rögzíthető,
egyedül a tűzhely leng szabadon, a hajó hossztengelyével párhuzamosan felfüggesztve,
hogy a lábosok a menetközben himbálódzó ill. ferdén álló hajón is vízszintesen
álljanak. Az összes szekrény és fiók gombszerű fogantyúja alapállapotban
süllyesztett, megnyomásra kiugrik, majd húzásra nyílik Az egyik szekrényben
az alaplaptól néhány centiméterre, azzal párhuzamosan egy vastag plexi
lap van, tele nagy lyukakkal, ezekben vannak a poharak Egy másik szekrényben
az alaplapból hüvelykujjnyi vastagságú fa rudak állnak ki, ezek között
vannak elhelyezve a tányérokat és a bögrék. Az összes polc és szekrény
tetejének elől magas, vastag, lekerekített szegélye van, hogy a rájuk elhelyezett
dolgok ne tudjanak legurulni, illetve az imbolygó hajón egyensúlyvesztés
esetén legyen mibe kapaszkodni.
Külön fejezetet érdemel a hajó víz- és
csatornarendszere. Amíg a hajó a mólónál van kikötve, addig a vizet a hajó
a mólóról, a városi hálózatból veszi. Kifutás után a vízellátásról egy
2000 literes tartály gondoskodik, ez átlagos vízfelhasználás mellett néhány
hétre elegendő, egyébként az útközbeni kikötőkben a tartály utántölthető.
Kétféle szennyvíz képződik: a mosdók, zuhanyfülkék és a mosogató szennyvize
az ún. "grey water tank"-ba kerül, ezt a tartály megtelte után a hajó önműködően
szivattyúzza ki a tengerbe (a kikötőn belül is). A WC tartályok tartalma
a "black water tank"-ban gyűlik, előzetesen mechanikai és kémiai kezelésen
esik át, és üríteni kizárólag a nyílt tengeren szabad.
Június 23. péntek
Viszonylag jól aludtam, csak a fejem fáj
minden hirtelenebb mozdulatra, köhögésre. Enyhe napszúrásra gyanakszom,
amit valószínűleg a tegnapi sapka nélküli úszás eredménye. Néhány leúszott
hossz után ismét odajön a medencéhez egy hölgy a személyzetből, kikérdez,
hogy kihez tartozom. Elmondom, hozzátéve, hogy tegnap már hasonló procedúrán
átestem, mire ő, hogy ő nem ugyanaz a személy. Nem ragozom tovább, tény,
hogy a medencét éppen igénybe vevők arányát ma is rettenetesen megnöveltem
(nulláról egyre…). Úszás után irány a PRYCA, majd ebéd a hajón. Ebéd után
kidőltem, és csak arra ébredtem, hogy Perry szól, hogy Horst (a meghívóm)
és barátai (Jakob, Wolfgang és Franz) megérkeztek, úgyhogy mostantól teljes
a csapat. Ma már nem egyedül alszom,
hanem Jakobbal, ő az egyetlen, aki közülük szívesen és tűrhetően beszél
angolul.
Lassan beesteledik, taxit rendelünk és
elvitetjük magunkat egy felkapott de nem luxus étterembe Palmától nem messze,
ahol igen pompásan és a helyi viszonyokhoz képest egyáltalán nem drágán
-öt ember 23 ezer pezetáért- megvacsorázunk. Ez egyáltalán nem sok ahhoz
képest, hogy előételként "jabugót" (füstölt vaddisznó sonkát) ettünk pirítóssal
és persze alioli-t (fokhagymával erősen ízesített majonéz) fehér kenyérrel
tunkolva, majd "paletía del cordero" (őzlapocka barna mártásban) következett.
A rövid italt a spanyolok a vacsora végén isszák, kíváncsiságból, valami
Unicum-félére számítva megkóstoljuk a "hierbas"-t, de nevét megcáfolva
csak egyetlen fűből, ánizsból áll, úgyhogy éppen olyan borzasztó, mint
a görög úzó. Szerencsére a nagy szakértő, Jakob rendel még egy kör Veterano
Osborne-t (a görög Metaxával ill. az örmény Araráttal vetekedő konyak),
úgyhogy végül teljes gasztronómiai kielégülés következik be.
Június 24. szombat
Reggel elmegyek úszni, de már nem esik jól, 2.4 km-nél abbahagyom. Reggelizés után elkezdődik a lázas készülődés az indulásra. Perry feltankolja a hajót tucatnyi ásványvízzel, dobozos sörrel, stb., két hatalmas gyümölcstál már tegnap óta díszeleg mindkét társalgóban. Az utolsó fázisban a fedélzeti kis daruval beemeljük a dingit (40 lóerős Yamaha motorral felszerelt motorcsónakot) és oldjuk a mólóhoz kapcsolódó megannyi köteléket (víz, villany, műholdas parabola, négy vastag kötél).
A kikötőből a nyílt vízre kifutva rövid időn belül tengeri beteg leszek. Amikor ez már látszik is rajtam, felajánlják, hogy kormányozzam a hajót, mert állítólag segít, ha az ember elfoglalja magát. Nem tudom, hogy ennek, vagy a Daedalonnak köszönhetően, de Mallorca délnyugati csücskénél levő első állomáshelyünkre, a tenger felől a Dragonera sziget által védett öbölbe már szinte teljesen rendben érkezem meg. Olyannyira, hogy még egy kicsit búvárkodok is, és a szomszédos ausztrál hajóról elkért szörfön szörfözök egy kicsit. Este kimegyünk a partra, hogy ismét étteremben együnk, a hajóról odalátni, kb. 300 m-re horgonyzunk a parttól. A pincér egy tálcán, jégtörmelékbe ágyazva kihozza megmutatni a "catch of the day"-t (az aznapi fogást). Egy baromi nagy rózsaszínű halat választunk, a pincér felsorolja az összes -tartományonként változó- spanyol nevét, ezekből a "mero"-t jegyzem meg, a németek "zanderbarsch"-nak titulálják, tehát valami tengeri fogassügérről van szó. Felét sütve, másik felét "mallorquín" módon (zöldséggel) kérjük, de egyik sem különösen jó, fél óra egy ekkora hal elkészítéséhez úgy látszik nem elegendő.
Június 25. vasárnap Felszedve a horgonyt, elhajózunk a vízben hűsölő, hosszan elnyúló sárkányra emlékeztető Dragonera sziget mellett. A nyílt vízre kiérve kivonjuk a vitorlákat, irány a mintegy 100 km távolságban levő Ibiza! Beülök a hajó orrában levő kakasülőbe, amely a hullámzásnak köszönhetően úgy 2-3 métert jár fel-alá. Jó ideig úgy haladunk, hogy szárazföldet semerre nem látni, ez szédületes élmény. Közel hétórás vitorlázás után kikötünk Portinatx-ban, Ibiza északkeleti csücskén.
Végre megint állunk. Kezdem megérteni, hogy a hajók 95 százaléka miért ücsörög túlnyomórészt az anyakikötőben. A tengeri betegséget nem lehet megszokni, és a mai napon aztán volt ideje kitombolni magát rajtam. Elég volt lemenni a konyhába, és a sparhelt himbálózása ill. a konyhapulthoz képesti ferdeségének látványa már önmagában felkavarta a gyomromat. De ha csak ez lenne. A bokámon az orrvitorlát feszítő csigába való belerúgásból származó seb, a láb-hüvelykujjamon az első napi menetelésből egy vérhólyag, a hátamon -állítólag a stressz hatására- egy herpeszfolt, a combomon kék folt, ahogy a himbálódzó hajón valaminek nekiestem, tetejébe a napszúrás okozta fejfájás és enyhe hidegrázás. Egyébként teljesen jól érzem magam és nagyon élvezem az utat.
Ismét egy hangulatos öbölben horgonyzunk, ezúttal jóval több vitorlás társaságában. A lehorgonyzás abban különbözik a kikötéstől, hogy szabad vízen állunk, és a partra a kis dingivel megyünk ki. Portinatx (ejtsd Portinacs, a "tx" a malorquín nyelvjárás sajátossága) egy éttermekből, szórakozóhelyekből és gazdag német turistákból álló városka. Ma végre azt eszem, amire vágytam: pescaditos fritos y ensalada tomato con cebolla (rósejbniszerűen kisütött apró kis halak hagymás paradicsomsalátával).
Június 26. hétfő
Ráérősen indulunk Portinatx-ból Ibiza északnyugati partja mentén, és egy óra elteltével lehorgonyzunk Port San Miquel melletti Cala Binirrás nevű kis öbölben. Sokkal jobban vagyok, nem kapott el a tengeri betegség, igaz nem is nagyon volt rá alkalma. De hogy azért történjen valami, az öbölbeli búvárkodás során rögtön megmar egy piros medúza, úgyhogy immár egy 7 cm hosszú, 1 cm széles hólyag is díszeleg a combomon. Délután elmegyünk Perryvel újságot venni, én vezetem a dingit, amely a túlméretezettnek motornak köszönhetően kiemelkedő orral száguld a hullámmentes felszínen. A hajón vacsorázunk, a reggelihez hasonlókat - mindenféle felvágott, sajt, joghurt, dzsem és vino rosado (valamivel jobb rosé, mint a hazai), majd a végén a már szinte elmaradhatatlan Veterano Osborne. Vacsora (ill. naplemente) közben elúszik mellettünk a mögöttünk álló amerikai jachthoz tartozó kb. 25 éves szőke tündér, Perryvel elismerően összenézünk, majd Perry tréfásan egy kis pofonnal zökkenti ki magát a felesleges ábrándozásból. Mivel Jakob, a szobatársam képtelen velem végigaludni egy egész éjszakát (állítólag Perryvel mi vagyunk a legnagyobb horkolók), eddig minden éjszakát valahol a kabinon kívül fejezett be. Mivel ő jóval idősebb nálam, ma én maradok kint a társalgó ovális bőrganitúráján, de nem igazán élvezem: az asztal lapja túl közel van, és forduláskor minduntalan beleverem magam. A fejem változatlanul hasogat minden hirtelen mozdulatra, felálláskor, felüléskor. Algopirinem már elfogyott, bevetem az utolsó fegyvert, a Bayer Aspirin óriás tablettát. Nem szeretném elkiabálni, de mintha valamit használna.
Június 27. kedd
Pirkadáskor fekhelyet cserélek, átköltözöm a szolgálati fekhelyre, amely kellően széles és hosszú, csak a mennyezet van túl közel, éppen csak, hogy hátról hasra lehet fordulni. Reggelizés közben újra elhalad mellettünk gumicsónakban evezve, kutyája kíséretében a tegnapi szőke csoda, mindenki szájtátva figyeli, végül Jakob, a mókamesterünk utána kiált: "We all want to be your dog!", amit az ifjú hölgy széles mosollyal jutalmaz. Reggeli után nyugodt vizeken haladunk tovább délnyugatnak Ibiza kietlen partszakasza mentén. Gondolván, hogy most rövid időn belül semmi izgalmas nem történhet, elvonulok tisztálkodni. Éppen zuhanyozok, amikor hallom Perry hangos kiáltását: "Peter, come fast, dolphins are around us!" Gyorsan egy törülközőt tekerve magam köré felkapom a kamerát és rohanok a fedélzetre, előre, ahol 6 delfin mókázik, három jobboldalt, három baloldalt, hol oldalra billenve, hol háton úsznak a hajóval tökéletesen egyező sebességgel, erőkifejtés legcsekélyebb jele nélkül, időnként hármasával tökéletesen szinkronban kiugorva a vízből. A látvány lenyűgöző, órákig elnéznénk őket, sajnos kb. 10 perc múlva elbúcsúznak, látván, hogy biztatáson és tapson kívül mást nem várhatnak el tőlünk.
Nem sokkal ezután röviden lehorgonyzunk,
majd a parti őrség engedélyét megkapva kikötünk San Antoni-ban, az északnyugati
part legjelentősebb kikötőjében. A lakótelepszerű szállodatömeg és az ipari
létesítmények nem keltenek jó benyomást, ezért úgy határozunk, hogy a víztartály
utántöltését követően továbbállunk. Eközben Horsték megismerkednek egy
német házaspárral, akik 20 évvel ezelőtt vettek itt egy házat, és azóta
túlnyomórészt itt laknak. Tőlük hallottuk, (Horst rövid
időre felhozta őket a hajóra, büszkén bemutatva birodalmát), hogy a legszebb
rész az Ibiza és Formentera közötti Espalmador sziget körüli lagúnás rész,
amely állítólag hasonlít a Karib tengeri világhoz. Szerencsére a dolog
a többieket is felvillanyozza, és miután kérdésükre közlöm, hogy
a látvány kedvéért hajlandó vagyok Ibiza város meglátogatásáról is lemondani,
holnap ez lesz a végállomás.
A mai állomáshelyen, az északnyugati part alsó harmadában lévő Cala
Vadella öbölben elég hosszasan horgonyzunk le, az erős szél és hullámok
miatt a hajót hátulról is ki kell kötni. Búvárfelszerelésemnek itt most
hasznát is látjuk, egy kis víz alatti munkával sikerül a kötelet a sziklákon
való feldörzsölődéstől megvédeni. Ezután a part menti meredek sziklafalra
felkapaszkodva, egy árnyas beszögelésben gyönyörködöm az öböl látványában.
Este elmegyünk a partra vacsorázni, meglepetésemre most egy nyolcszemélyes
asztal van számunkra foglalva. Hamarosan
kiderül, hogy kora délutáni ismerőseink
is átautóztak ide. Mivel étvágyam visszatért, úgy döntöttem, hogy jellegzetes
spanyol napot tartok: "gazpacho y paella con arroz negro" (hideg paradicsomleves
zöldséggel és pirítós kockákkal és tintahalas rizottó). A leves jó volt,
a paella már kevésbé, a tintahal gumiszerű állaga és a
levétől feketéllő rizs látványa nem igazán étvágygerjesztő. Jó hangulatban
térek vissza a hajóra, már második napja nem vagyok tengeri beteg, a fejem
sem fáj már annyira. Ekkor még nem sejtem, hogy milyen éjszaka vár mindannyiunkra.
Június 28. szerda
A hullámzás, a tenger morajlása és a szél
egyre erősebbé válik, az egész hajó fel-alá jár, oldalt himbálódzik, vagy
mindkettőt egyszerre teszi, hajnali négykor már mindenki a fedélzeten van,
képtelenség aludni. Korán indulunk tovább, a hátsó kikötő kötelet el
kell vágni, mert a dingivel életveszélyes
lenne a sziklákat megközelíteni. Mindezt már csak elmondásból tudom, mert
közben újra tengeri beteg leszek és visszafekszem. Később ugyan felmegyek
a fedélzetre, mert a zord idő és a vad sziklás, meredeken leszaka
A fedélzetre felkapaszkodva egy szinte sík, mindössze néhány dűnével tarkított partot pillantok meg. Egy vízből alig kiálló sziklás zátonnyal lezárt, a part felől homokos öböl közepén állunk, tucatnyi egyéb hajó társaságában. Megtudom, hogy az Ibiza és Formentera közötti Isla Espalmador déli csücskénél vagyunk, úgy ahogy tegnap elterveztük. Megreggelizünk, kiúszok a partra, felkapaszkodok a dűnére, ahonnan jobban belátni a vidéket. A látvány lenyűgöző, szinte köröskörül tenger, a két sziget közötti halványan kékeszöld víz valóban idézi a trópusi szigetek hangulatát, csak a víz fölé hajló pálmafák és a színes halrajok hiányoznak. Hol bokáig, hol derékig erő vízben átsétálok Formenterára, amely itt egy 2 km hosszú, 100 m széles, lapos sziklás partú földnyelvben végződik. A tikkasztó hőségben ebből csak fél kilométert teszek meg, mindenütt szoborszerűen összerakott kőrakásokkal, apró kavicsokból kirakott emlékfeliratokkal találkozva. A parton egy helyen egy "amit a tenger vetett ki" szabadtéri múzeumot találok, a bejáratnál néhány faágra akasztott szakadt háló, a múzeum területét körbe színes bóják jelzik, ezen belül szakadt napernyő, palló, méteres átmérőjű kábeldob homloklapja, az átlagosnál igényesebb kialakítású kőrakás-szobrok és sok-sok egyéb színes apróság.
Többórás távollét után térek vissza a hajóra, kiderül, hogy senki nem tudta, hogy hova tűntem, alaposan megdorgálnak. Néhány órával később a dingivel is kimegyünk a partra, így alkalmam van videózni és fényképezni. Vacsora előtt még elmegyek a sziklazátonyra búvárkodni, találok egy darabot egy nagy csigából. A víz alatti világ -a halakat leszámítva- itt sajnos jóval szegényebb az adriainál. Este a hajón vacsorázunk, a közelben nemhogy étterem, de a civilizáció semmiféle nyoma sincsen. Vacsora után, amikor már minden lecsendesedett, egy pofa kiáll a hajója főárbóca elé, és skót dudán játszik. Minden nóta végén nagy taps, fütty, hajódudálás, trillázás visszhangzik az öbölben álló néhány tucatnyi hajóról. Perry sötétedéskor nekiáll fővitorlát szerelni, már az első kivonás alkalmával is nehezen akart kijönni az árbócból. Úgy fest, hogy nem fogunk többet vitorlázni, az árbóc belsejében levő szerkezet, amely a vitorlát hivatott feltekerni, megsérült, a vitorla felső sarkát késsel(!) kell levágni.
Június 29. csütörtök
Ráérősen indulunk el Espalmador nyugodt öbléből. Rövid ideig visszafelé, északnak hajózunk, majd északkeletnek fordulva az Espalmador és Ibiza közötti néhányszáz méteres szoroson átkelve, Ibiza délkeleti partja mentén folytatjuk utunkat. Ez a partszakasz szép, tagolt, nem túl sűrűn lakott, a szellősen elhelyezkedő parti dombok között rálátni a sziget belsejében található ugyancsak változatosan dombos vidékre. Hogy az utolsó napra ne maradjon túl sok út, két sziklatömb, a Dado Grande és a Dado Pequeńo között elhaladunk e partszakasz alsó harmadpontjában levő Eivissa (Ibiza) város mellett, továbbhajózva Port de Santa Eulália-ba, ahol előzetes telefonos bejelentkezés után szabályosan kikötünk. A parton lévő egyik hangulatos étterem kerthelyiségébe a finom tortilla espanola-t (tojásos omlettet) sörrel leöblítve egy nagy stracciatella kehely követi, az összes (vagy öt) rendelkezésre álló öntettel díszítve. Utána teszünk egy kört az igen fiatal, mindössze tízéves modern település központja felé az elkerülhetetlenül szükséges napilapok, sör és kenyér beszerzésére.
Visszatérve a hajóra megnézzük a holland-olasz EB középdöntőt, majd taxit rendelve elindulunk a 15 kilométerre fekvő Ibiza városába. A tizenegyes rúgásokat a taxiban, a spanyol kommentátor fergeteges tolmácsolásában követjük végig. A taxis ajánlatára beülünk az El Faro-ba, Ibiza egyik előkelő partközeli éttermének kerthelyiségébe. A bejáratoknál vas állványokon mosdókagyló méretű kagylók, középen lévő hatalmas fán egy 1 m átmérőjű, 1,5 m magas madárkalitka, egy nagy papagájjal, oldalt nehézbúvár felszerelés felső része, köröskörül pedig többszáz literes akváriumok tele félméteres homárokkal, amelyeket a pincérek időnként kikapnak és elhurcolnak megmutatni a vendégeknek. A homárok ollói át vannak kötve, nehogy az akváriumban unalmukban kárt tegyenek egymásban. Az asztalok között a vendégek számához mérten aránytalanul sok pincér sürög, lézeng, egymást állandóan kerülgetve, úgyhogy a vacsora végére már kifejezetten szédülök. Mivel a délutáni ebéd után nem vagyok különösen éhes, csak egy bolognai spagettit rendelek. Baromi rossz, nem tudtam, hogy létezik olyan olasz tészta, ami nem paradicsom alapú mártással, hanem valami savanykás barna szósszal van leöntve. Társaim sem túl elégedettek, a bor kissé meleg, a főétel ezzel szemben hideg, az italos kislány minden korty után tölt, mindez a keresztül sétálók kíváncsi-sóvárgó tekintetei kíséretében, szóval a hangulat idegesítő.
Vacsora után az egyik keskeny sétálóutcán indulunk el, de a tömeg akkora,
hogy csak lapjával tudunk előre haladni. A kis utcák hangulata és kínálata
semmivel sem különbözik a horvát tengerparton megismertektől, talán kissé
extravagánsabb dolgokat is lehet látni, mint pl. egymást átkarolva
sétáló homokosokat, transzvesztitákat, lángoló vörösre festett hajú, spanyolul
beszélő vietnámi eladót, stb. Végül a "Divino" (Isteni) klub éjszakai hajós
diszkóra toborzó bárjában telepszünk le, ahol egy 2 méternél is magasabb,
dús göndörhajú, gyönyörű testű, igéző
tekintetű néger fiú kelleti magát (szinte sajnálom, hogy nem vagyok homokos
:-) ). Mindössze egy fehér, térdig érő, magas sarkú szkáj csizmát és csípője
körül egy csomóra kötött fényes halványlila kendőt visel, sokan melléállnak
fényképeszkedni. A koktélok fantázianevei alapján nehéz eligazodni, még
szerencse -gondolom- hogy az összetétel is meg van adva: 4/5 citromlevet
1/5 szeszes akármi csak nem ronthatja el. Tévedtem. Santa Euláliába ismét
egy Pegueot 406 repít, ezúttal egy csinos szőke középkorú hölgy visz minket
egészen a mólóra.
Június 30. péntek
Santa Euláliát kora reggel, napfelkelte
előtt hagyjuk el, hogy Mallorcára visszatérve még legyen aznap elég időnk,
mivel vendéglátóim holnap kora reggel elutaznak. Elinduláskor segédkezem
a parton a kötelek oldásában, a korai kelés önmagában is képes enyhe hányinger
előidézésére, ezért indulás után jobbnak látom visszafeküdni. Csak fél
tízkor, amikor Ibiza szigetét már elhagytuk, kászálódok ki újra a fedélzetre,
kár, pedig még meg szetttem volna nézni az útbaeső, rejtelmes nevű Tagomago
szigetet. Ismét jó ideig hajózunk úgy, hogy szárazföldet nem látunk, a
hullámok azonban elviselhetők, a hajó
sincs megdőlve, mivel motorral megyünk. A fővitorlát bevonó, az árbóc közepén
levő forgatható rudazat ugyanis több helyen eltört, úgy néz ki, hogy az
árbóc konstrukcióhibás és ki kell cserélni. Ezt San Remóban fogják elvégezni
(az árbóc olasz), a javítás várhatóan néhány százezer(!) márkába
fog kerülni.
Mallorcához érve egy Palma előtti hangulatos öbölben horgonyzunk le,
megfürdünk, búvárkodunk, megebédelünk a hajón (Franz finom jabugós rántottát
készít), majd János Károly király hosszasan elnyúló partmenti residenciája
mellett elhaladva késő délután befutunk az anyakikötőbe. Búcsúvacsorára
a városközpontba, a Club Náutico melleti La Sabina nevű étterem mólón fekvő
kerthelyiségében kerül sor. Halakból és tenger gyümölcseiből álló vegyes
grill-tálat rendelek, a látvány lenyűgöző, az ízek már kevésbé, egy sült
keszeg, de még egy hekk is sokkal ízletesebb.
Még szerencse, hogy az előételként fogyasztott scippironi (olajban hirtelen
kisütött apró tintahalak) és az elmaradhatatlan alioli igazán finom. A
vacsorát jó hangulatban fogyasztom el, mivel előtte Perry közölte, hogy
talált nekem egy olcsó szállást a hátralévő
napokra. Vacsora után odamegyünk, nagy csalódásomra kiderül, hogy a szállás
-noha valóban elképesztően olcsó (1800 Pts/éjszaka)- éppen mind foglalt.
Július 1. szombat
A németek kora reggel elmentek taxival
a reptérre, én meg nekilátok csomagolni tele bizonytalansággal az előttem
álló öt napot illetően. Perry ugyan megnyugtat, hogy "olyan nincs, hogy
az utcán aludjak", de tudom, hogy ő ennek érdekében már nem fog tenni semmit.
Holnap érkezik a másik főnöke (a hajónak két tulajdonosa van), aki állítólag
iszonyúan szigorú, és akkor is állandóan szekírozza, ha minden renden van.
Most meg mindjárt úgy kezdődik, hogy nem lehet vitorlázni…
Reggelizés nélkül kimegyek a Club de Mar-ból
a parti sétány mentén óránként közlekedő 1-es busz megállójához, szerencsére
15 percen belül megjelenik. Elindulás előtt újra összetalálkozok Eric-kel
és Eugene-nel, kapok néhány tippet, hogy hova menjek szállást keresni.
A katedrálishoz közeli Apuntadors sikátorba megyek, ahol több, itt hostelnak
nevezett panzió található. Egy Ritzi nevűt keresek fel először, szerencsére
van egy szabad egyágyas szobájuk, igaz csak három éjszakára és a tegnapi
ajánlat majd kétszereséért (3500 Pts). Azért a kettő között van némi különbség,
amott egy isten tudja hány személyes hálóteremben aludhattam volna, itt
viszont -bármilyen kicsi is- saját szobában. Megnyugodva barangolok pár
órát a városban, nehezen találva rá a busz visszafelé vezető útja menti
megállójára. Ezúttal háromnegyed órát várok a buszra, van bőven idő megismerkedni
egy idős manchesteri házaspárral, akik egy 350 személyes, 16000 tonnás
mostrumon hajókáznak két hétig a földközi tenger partjai mentén. Visszatérve
a jachtra éppen nem találok senkit, megebédelek és bepakolom megmaradt
élelmiszereimet. Ekkor megjön Perry, aki láthatóan megkönnyebbül a szállással
kapcsolatos hír hallatán, felajánlja, hogy az utolsó éjszakát nála tölthetem,
mi több, csomagostul bevisz a városba a panzióig. Kipakolás és zuhanyozás
után jót alszom, majd elmegyek a város keleti partján húzódó homokos
strandra fürödni. Visszafelé a katedrális alatti parkban levő kiállítási
csarnokban megnézem a kortárs marokkói művészek és az elmúlt 150 évi mallorcai
festészet alkotásaiból álló, könnyen feledhető kiállítást. Vacsorára megeszem
az utolsó tonhalkonzervet és dobozos tejet. Kilenckor holtfáradtan elalszom.
Július 2. vasárnap
Jól aludtam, annak ellenére, hogy egész
éjszaka zajlott az élet, idétlen hangok sokaságával kísérve. Bár már második
napja van szilárd talaj a lábam alatt, lépten-nyomon "hullámzási rohamok"
kapnak el, pl. séta közben a hullámzással megegyező ütemben látszólag hol
erősebben, hol gyengébben nyomódok a talajhoz, zuhanyozás közben a fejemet
hátrahajtva csak a zuhanytartó rúdba kapaszkodva vagyok képes megtartani
az egyensúlyomat.
Reggeli után elindulok tüzetesebben felfedezni
a várost. Az óváros nem túl nagy, hamar kiszaladok belőle. Elvetődök a
vasúti pályaudvarra is, de vonatot egyet sem látok, embert is alig. Inkább
egy dombos parkra hasonlít az egész, mintsem egy pályaudvarra. Aztán egy
kissé odébb felfedezek egy régi épületet, amelyben néhányan sorba állnak
jegyért a Sóller-be menő vonatra. Úgy tűnik, hogy ez az egyetlen járat,
más nincs kiírva. Folytatva a nagykörút menti barangolást, mindig az árnyas
oldalt keresve, hamarosan elérem az itteni La Ramblát, amely vasárnap lévén
meglehetősen kihalt, csak egy-két virágos bódé van nyitva. Hamarosan ismerős
vidékre érek, a C&A-hoz, ahol már tegnap is jártam. Vele szemben van
egy McDonalds, ahol eszem egy gazpachót
és egy cheeseburgert (450 Pts). Innen kezdve a program meglehetősen hasonlít
a tegnapira, (délutáni ejtőzés, majd ki a strandra), azzal a különbséggel,
hogy este még megnézem a panzióban a francia-olasz EB döntőt.
Július 3. hétfő
11-ig várom Perry 9 órára beígért hívását, mindhiába. Közben jól elbeszélgetek
Lizával, a panzió egyik alkalmazottjával, aki pár éve szintén felszámolt
mindent Angliában és új életet kezdet Mallorcán. Férjével a sziget belsejében,
Incában megvették egy hajdani ház romjait, és azt alakítják át új otthonukká.
Felhagyva a várakozással elhatározom, hogy elmegyek egy egésznapi kirándulásra
Sóllerbe. Okulva az előző napi látványból (sorállás a pénztár előtt) pontban
délben beállok a pénztár elé -harmadiknak- a 13 órakor induló járatra szóló
jegyért. A sor ekkor fergeteges ütemben kezd
el nőni, úgy tűnik, hogy jó volt az időzítés, de így is fél órát kell várni
a pénztárnyitásra. "Un billete ida y vuelta a Sóller, por favor", leperkálok
760 pesetát, és már ülhetek is - a peronon lévő kevés pad egyikére. Kevéssel
13 óra előtt bearaszol egy 1920-ból
származó, Siemens-Schuckert által gyártott, négy kocsiból álló szerelvény,
amelyen a nagy várakozó tömeg ellenére azért mindenkinek jut ülőhely. Koszos
külvároson, ipartelepen keresztül hagyjuk el Palmát, a keskenynyomtávú
vonat egyre fürgébbé vagy legalábbis
egyre zajosabbá, zakatolósabbá válik. A sínek mentén kiégett fű helyett
nagy mandulafa ültetvények és gondosan ápolt hétvégi házak jelennek meg,
kertjeikben pálma- és gyümölcsfák, olykor egy kis medence. Hirtelen egész
közel kerülünk a szigetet északnyugati oldaláról határoló hegyvonulathoz,
és hogy a kisvasútnak ezt ne keljen kerülgetnie, majd két tucat hosszabb-rövidebb
alagúton haladunk át. Az alacsonyan elhelyezett, angol típusú kis ablak
állandóan visszaesik, ezért inkább kimegyek a nyitott peronra, ahol viszont
nem kevés egyensúlyozásra van szükség, hogy videózás közben csak egy kézzel
kapaszkodva ki ne repüljek az alacsony korlát felett.
Körülbelül egyórás utazás követően érünk a Palmától 33 kilométerre északra
fekvő Sóllerbe. Sóller a sziget északnyugati partjától 6 km-re fekvő kedves
kis városka, szép gótikus katedrálissal, előtte egy térrel, amely tele
van kávézókkal és kis éttermekkel, továbbá néhány keskeny utcácskával és
a tenger irányába húzódó narancs- és citrom gyümölcsösök sokaságával. A
városkát magas, 1000 méter feletti hegyek veszik körül, ezek között található
Mallorca legmagasabb csúcsa, a 1445 m magas Puig Major is. A tengerparton
fekvő Port de Sóllerbe gyalog megyek le, gondosan bekerített narancs- és
citromligetek között, amelyek fái alatt alatt mázsaszámra rohadnak a gyümölcsök.
A kikötő szép zárt öbölben helyezkedik el, éttermei, emléktárgyakat árusító
kis boltjai jól fel vannak készülve
a főleg Palmából érkező turistákra. Beülök egy étterembe, szerényen megebédelek
(menü és egy korsó sör, borravalóval 1500 Pts, ennél olcsóbban csak a McDonalds-ban
lehet megúszni). Vissza Sóllerbe egy ósdi, nyitott oldalú
villamossal utazom (115 Pts) egy csomó kb.13
éves barcelonai csitri társaságában.
Spanyolul beszélgetünk, egész jól értjük egymást. Egy iskolai kiránduláson
vesznek részt, szülők nélkül, ezért nagyon élvezik. Kikérdeznek, mi mindent
kóstoltam már meg az ittlétem alatt, és lelkemre kötik, hogy még mit kell
feltétlenül megkóstolnom. Ezekből a porcukorral vagy édes mázzal bevont,
hurkaszerűen összetekert mandulás kalács, az "ensaimada" a nagy melegre
való tekintettel sajnos kimaradt. Én is kikérdezem őket, hogy milyen spanyol
festőket ismernek, a moderneket (Picasso, Dalí, Miró) azonnal sorolják,
a klasszikusok (Goya, Velázquez, El Gréco) már nehezebben jönnek elő, Zurbaránt
és Murillót nem is ismerik. Sóllerbe visszaérkezve
búcsúfotó készül.
Visszaérve Palmába ismét a McDonalds-ba
eszem, két pulykás szendvicset és egy sört (705 Pts). Az éjszaka iszonyú
meleg, gyakran kimegyek zuhanyozni.
Július 4. kedd
Felhagyok Perry hívására való várakozással, a panzióba megreggelizem, és ezúttal Solfriddel, a szálló egyik norvég, igen dekoratív (hirtelenszőke, magas, lebarnult) tulajdonosnőjével beszélgetek el. Ő és társtulajdonos barátnője Aina egy sarkköri kisvárosból költöztek ide két és fél évvel ezelőtt, megvették a háromemeletes házat, és egy szerény de barátságos, családias panzióvá varázsolták.
Kifizetem az utolsó éjszakára felajánlott kétágyas szobát (5000 Pts), becsomagolok, átmenetileg kiköltözök az ebédlőbe, majd elmegyek körülnézni a városba. A közelben találok egy Corte Inglést (nagy áruházlánc egyik itteni áruháza), ideje elkezdeni gondolkodni a hazaviendő ajándékokon. Visszatérve nekiállok alaposan átpakolni, hogy lássam, mennyi helyet tudok még szorítani. Kifutottam a pénzből, otthon 32 ezer pesetát váltottam, de még további 18 ezerre van szükségem. Érdeklődök a pénzváltókban, mert a kitett listákon a vételi és eladási árfolyam oszlopában fura mód azonos számok szerepelnek. Kiderül, hogy a kézhez kapott összeg 17 százalékkal kevesebb a lista szerint számítottnál, úgyhogy inkább kártyával veszek fel pénzt. Az ajándékok közül nem maradhat el a sangría,a Veterano konyak, spanyol vörösbor. Jó ötletnek tűnik az instant gazpacho, amihez még egy dekoratív kiskanalat csomagoltak. Érdemes volt betérni a C&A-ba is, ahol egyes cipők egyébként sem magas árából még 30 százalékot engedtek, két jó minőségű olasz bőrcipő 7 ezer pezetáért nem egy rossz bolt.
Július 5. szerda
A gép Budapestre ugyan csak este indul, de ez akkor is már a várakozás napja. Korán kelek, nyolckor kimegyek a városba, utoljára bejárom a kedvenc helyeket, fotózok, videózok, veszek egy-két az apró ajándékot. Amikor visszamegyek a Ritzibe, Liza azzal fogad, hogy Perry keresett telefonon és visszahívást kér, állítólag fontos. Fontolgatom, hogy visszahívjam-e (mobilt vezetékes készülékről, a pénzem már igencsak ki van számítva), mi a fenét akarhat, nem az utolsó napon lett volna szükségem a segítségére. Kiderül, hogy ki akar vinni a reptérre (persze, hogy legalább egy jó pontot szerezzen Horstnál, a főnökénél, aki iszonyatosan leszúrta azért, hogy nem intézte el a szállást). Összepakolom a csomagokat, utoljára jól lezuhanyozok, és 12 előtt pár perccel kiköltözöm a szobámból, szerencsére a csomagokat az elutazásig az ebédlőbe hagyhatom. Perryvel való találkozásig még hátravan öt óra, addig még szeretnék venni egy "Leatherman"-t, amelyre már napok óta fáj a fogam. Ez egy kombinált szerszám, a svájci bicska távoli amerikai rokona, kevésbé konyhaeszköz jellegű (nincs benne dugóhúzó, fogvájó, csipesz, nagyító, ár és olló, viszont van benne négyfajta csavarhúzó, kombinált- és csípőfogó, kés és a nagyobb változatban fűrész és kétfajta reszelő. Az eredeti "nagy" Leatherman (Supertool) nagyon drága, ára 15 ezer peseta körül mozog. A bodés árusoknál ennél lényegesen olcsóbban (2-3 ezer pezetáért) lehet első ránézésre tökéletes utánzatokat kapni, közelebbről szemügyre véve az árut azonban azonnal kiderül, hogy a kivitel és minőség egyaránt nagyon silány, nem érdemes megvenni. Visszamegyek a Corté Inglésbe, ahol végül is kompromiszumot kötök a vágyaim és a pénztárcám között: 8200 pesetáért megveszem a kisebbik Leathermant (Sideclip). Nem kizárt, hogy túl fog engem élni, 25 év garancia van rá! Visszamegyek a Ritzibe, és most Ainával csevegünk egy jót. Temperamentumos magas barna nő, inkább spanyolnak tűnik mint norvégnek. Ő az ideköltözésével nem adta fel őshazai egzisztenciáját, fia tovább vezeti oslói éttermét, évente egy-kétszer hazalátogat, és gyermekei, unokái is gyakran felkeresik Palmában.
Perry végül is betartja utolsó ígéretét, nem kell a nehéz csomagokat az autóbuszhoz vonszolnom. Tíz perc alatt kint vagyunk a reptéren, gyors búcsú, némi bolyongás a hatalmas fogadócsarnokban, majd nemsokára beolvadok az Eurotours hazatérő utasseregébe. Este tízkor leszállunk Ferihegyen, gyorsan haza, otthon rövid beszámoló, holnap intéző nap, kipakolás és másnap újból bepakolás, hiszen holnapután újra "tengerre magyar'!", ezúttal feleségestül és barátokkal az Adriára, Krk szigetére. De ez már egy más(ik) történet.
Malinska, 2000. július 9-13.
